Kézilabda – Tímár Bélának játszott a szálloda cigányzenekara

- Termetét nézve, pályafutását ismerve magától adódik a kérdés: rögtön a kapuba állították?

- Addig jó néhány év telt el, mivel ahol születtem, a Lillafüred melletti Garadnán nem ismerték a kézilabdázást. Fociztam, mint sok más srác, DVTK-s időmben néha a kollégiumban együtt ebédeltem a miskolci, később az Újpesti Dózsában sokszoros válogatott Solymosi Ernővel. Egyszer elkísértem a fiúkat a kollégiumok közötti kézilabda bajnokságra, nem volt kapusuk, végül vállaltam azon szakmai tanácsra hallgatva, hogy csak emelnem kell a kezemet, lábamat. Ott ragadtam, hamar meghívtak az ifjúsági válogatottba, majd a Honvéd az akkor szokásos erősítési módszerével behívott katonának. Viszont Faludi Mihály mellett nem nagyon fértem be az együttesbe, így az NB II-es gyöngyösi katonacsapatba kerültem. Mint írnoknak jó sorom volt, kiváló gárda jött össze, nyertünk hadsereg bajnokságot is. Előfordult, hogy öt Győri Textiles kézilabdázó is nálunk játszott, egyszer meg is hívtuk a győrieket, és az edző, Látó Károly rögtön el is csábított a Rába partjára, lassan hatvan éve vagyok győri lakos.

- Ettől kezdve nyílegyenesen felfelé tartó vonallal rajzolható le a pályafutása.

-Már Győr előtt százkezűnek hívtak, volt érzékem ahhoz, hogy elakadjon bennem a lövés. Az úgynevezett szemafor stílusú hárítás feltalálójának is tartanak, ezt Kránitz Istvánnal tudtuk tökéletesíteni. A korszak jó néhány kapusa akkor, néhány évvel a nagypályás korszak után még hajlamos volt a vetődéses védésekre, velük szemben én a szöget zárva és a kapuból kilépve akadályoztam, hogy az esetleg bevetődő játékos könnyedén szerezzen gólt. Mi hoztuk divatba a kapu mögötti labdafogó hálót is, így gyorsan tudtam indítani, miként azokból a lövésekből is, melyekből kezemmel, lábammal, testemmel tudatosan magam elé pattintottam a labdát. Több mint tíz évig, egészen a szakosztály megszűnéséig védtem a Textilesben, az első évben megnyertük az NB II-t, az első osztályban pedig többször végeztünk dobogós helyen. A pálya ma is ott árválkodik a Bisingernél, akkor egy-egy meccsen több ezren szurkoltak nekünk. Remek játékostársaim közül csak azért nem emelek ki senkit, mert hosszú lenne a felsorolás, legyen elég annyi értékeik említésére, hogy az ETO-t többnyire meg tudtuk verni…

-Természetes volt, hogy kivívta a válogatók bizalmát is?

-Három szövetségi kapitány működése alatt voltam tagja az 1964-es csehszlovákiai, majd a svédországi és a franciaországi világbajnokság magyar válogatottjának. Mindig bekerültünk a nyolc közé, de hetedik hely volt a legjobb eredményünk. Az ismert főváros centrikusság miatt igencsak ki kellett tűnni egy vidékinek ahhoz, hogy beférjen a nemzeti csapatba. Nekem az is segített, hogy idényenként vagy húsz gólt dobtam kapus létemre, egyszer a jugoszlávoknak is sikerült a ma üres kapus helyzetnek nevezett szituációból. Talán többször is felvehettem volna a címeres mezt, de forrófejű tudtam lenni, meg is fegyelmeztek néha-néha, igaz, mindig jött a megbocsátás. Sokan szerencsésnek tartottak, de a mondás ma is igaz, csak jó sportolónak lehet szerencséje.

-Kísértik-e álmok, emlékek annyi évtized után?

-Nem, mert jóval túl a negyvenen hagytam abba a játékot. Védtem még jó ideig Ácson, a Győri Volánban, és győri lakosként szép éveket töltöttem el az NB II-es Miskolci Meteor tagjaként. Lajkó Antal edző barátomnak köszönhetően szállodában laktam, a fogyasztást csak alá kellett írnom, ha beléptem az étterembe, a cigányzenekar nekem kezdett játszani. Győrben ruházati cégtől csábítottak át a szociális foglalkoztatóba, rengeteg sérült emberen tudtunk segíteni, az előbbiek után ez volt életem második ajándéka. A fiammal élek lakótelepi lakásban, szerény nyugdíjamat tanult mechatronikai műszerész szakmámmal iroda- és varrógépek javításával egészítem ki. És boldogan mesélek az emlékeimről a Debrecenben évente megrendezett válogatott kapusok találkozóján, amelynek szép számú győri meghívottja bizonyíték a helyi kapusiskola színvonalára.