Magyar álomvasút

Helyet foglaltunk a Keleti pályaudvaron a kilences vágány melletti kényelmes váróban, ahol pincér hozta a kért kávét és kis pezsgőt, a kivetítőn figyeltük a vonatok indulásának időpontját – akár csak a repülőterek longue- ában –, majd amikor eljött a mi időnk, kisétáltunk az ajtón. Megtettünk nagyjából három métert és felszálltunk az ott várakozó railjetre. Hajszálpontosan indultunk el München felé. Az előttünk lévő ülés háttámláján lévő ét-, illetve itallapról lehetett rendelni akár QR-kóddal is, de folyamatosan járt-kelt a kifogástalanul öltözött felszolgáló, akitől szintén kérhettünk (volna). Talán két percet késtünk a menetidőhöz képest, amikor Győrben leszálltunk. 

Nem álmodtuk, valóság volt. Annyi hozzátartozik az igazsághoz, sajnos mindez csak első osztályú jeggyel vehető igénybe és az alkoholos italokért a váróban fizetni kell. 

Bevallottan azért választottuk a vasutat, mert ezúttal kényelmesebbnek gondoltuk, mint a négyszáz kilométeres autózást oda-vissza. Az M1-es ugyanis az év nagy részében autópályaként szinte használhatatlan, sokszor a belső sávban is csak százzal lehet haladni néhány méteres távolságra egymástól. Rendszeresek a balesetek és emiatt a dugók. Úgy tűnik, a legkorábban talán 2025-től megkezdik a háromsávosra bővítést, és egyszer majd olyan lesz, mint amilyennek most is szeretnénk látni. 

Jövet-menet megtapasztaltuk, amit addig is tudtunk: sajnos nem minden vonat railjet, a többit mindenki érzi a maga bőrén. A korszerűtlen győri pályaudvaron – a debreceni sem különb, azon valószínű ők bosszankodnak – pedig visszacsöppentünk a magyar valóságba. Alkalmatlanságban versenyezhet az M1-essel.