Rendszerhiba

Az ott töltött idő alatt a szememben az ideálishoz közelinek tűnt az aprócska lázi iskola, amelyről mai számunkban olvashatnak. Ám a magyar közoktatásról szerzett tapasztalataim és a szülők által megosztott történetek nem mindig rózsaszínűek. Amikor az elsőbe éppen megérkező, meglehetősen ártatlan, dédelgetett és a széltől is óvott gyermek az első tanítási napján arra eszmél, a fiúmosdóban egy nyolcadikos lakli azzal szólítja meg: húzz innen, te büdös g... Amikor a tanítónő azzal fenyegeti, hogy ha nem lesz jó, kivágja az ablakon... Amikor az elsős fiúk 90 százaléka játszik rendszeresen videójátékot otthon... Na, akkor olybá tűnik, eljött a világvége. 

A tanárok próbálkoznak, hogy utolérjék a rohanó világot, megfegyelmezzék az interneten szocializálódó, szétzilált családokban élő alfa-generáció tagjait, hogy megfeleljenek a NAT megfelelhetetlen követelményeinek, hogy felborzolt idegekkel közben még makettvárakat hajtogassanak papírból, kórustalálkozókra cipeljék a figyelemzavaros lurkókat, és köszönni tanítsák őket. Miközben húsz éve mást sem csinál az egész világ, csak díjazza a tiszteletlenséget úgy en bloc. 

Néhány napja volt az általános iskolai beiratkozás. A szülők jó része az elmúlt hónapokat, esetleg éveket azzal töltötte, hogy megtalálja az ideálisnak vélt intézményt a gyermekének. Merthogy egyre többen ismerik fel: a mostani rendszerben gyakran nem a személyiséget, az egyéniséget díjazzák, hanem az átlagot. Így aztán a jobbnak vélt helyekért késhegyre menő harc folyik. Volt olyan győri iskola, ahová idén ötlépcsős válogatás után lehetett bejutni, és végül még egy osztályt kellett indítani. Recseg-ropog a rendszer, aztán ha nem figyelünk, ha nem kapunk észbe, akkor majd ránk dől, és a gyermekeinkre. Éppen ezért örömteli, hogy jó példát is látni, mint Láziban: hátha ragadós lesz.