A hét embere – Katona Tibor karnagy, aki hanggal mesél a közönségnek

– Azt szokták mondani, hogy a kezdetek általában meghatározzák a jövőt. Ön mindig karnagy akart lenni? Erre a pályára készült, vagy az élet hozta magával ezt a szakmát, ezt a hivatást?

– Az élet hozta magával. Kisgyermekként szerelőmester akartam lenni. Szüleim mesélték: amikor óvodáskorú voltam, édesapám egy komoly és nehéz válaszút előtt állt. Egy pénzösszeg elköltése volt a kérdés. A tétje az volt, hogy egy telek megvásárlására fordítja az összeget, vagy vesz azon az áron egy zongorát. Az utóbbi mellett döntött. Amikor iskolába mentem, elkezdtem már zenét tanulni, és komolyan foglalkoztam a zongorázással is. Állítólag jó is voltam benne. Budapesten, a tizennyolcadik kerületben lévő Szent László-templomba jártunk, és hetedikes koromban a kántor hölgy, Borzássy Hajnalka és az akkori plébános atya, Somogyi László rábeszéltek, hogy menjek el a nyári kántorképző tanfolyamra. Ez történt 1966-ban. Nem is kell mondanom: nagy élmény volt számomra. Aztán a sors fintora, hogy Hajnalka néni zenetanárnak ment, a templom pedig ott maradt kántor nélkül. Így kerültem a helyére, 13 évesen. Majd a Hajnalka néni által szervezett kórust is vezényelni kellett, húsvét előtt a passiót, a karácsonyi éjféli mise előtt egy félórás „zenei áhítatot” tartottunk. Így került aztán be az életembe a kórus fogalma.

– Zenét viszont, ha jól tudom, nem szerzett. Sosem érzett indíttatást arra, hogy műveket írjon?

– Egyszer egy kispap ugyanezt kérdezte tőlem. Számára is azt válaszoltam, hogy sosem éreztem indíttatást rá. Mindig egy fontos dolog volt. Ha van egy mű, aminek komoly mondanivalója van, azt valahogy a hangunkkal kell hogy tolmácsoljuk a közönségnek.

A Jóisten segített a Zeneakadémiára

– Műszerésziskolába került aztán, és letette az érettségit. Majd ismét fordult egyet a már emlegetett sors, és ismét a zene felé terelte az élet.

– Műszaki iskolában érettségiztem. Emellett azért folytattam a kántori szolgálatot, és az énekkar is az életem része volt. Mellette zeneiskolába jártam. Az érettségi után pedig olyan munkát kellett vállalnom, ami mellett fel tudtam készülni a zeneakadémiai felvételire. Elmentem a Mátyás-templom karnagyához, Tardy Lászlóhoz, és Baróti Istvánhoz, aki az esztergomi bazilika orgonistája volt. Őket kérdeztem meg tulajdonképpen, hogy mit is tehetnék. Legyél középiskolai énektanár és karvezető, válaszolták. Most így utólag végiggondolva egyértelmű, hogy a Jóisten segített engem a Zeneakadémiára, onnantól kezdve, hogy édesapám a zongora mellett döntött, vagy hogy 13 évesen beiratkoztam a kántorképzőbe. Ahol egyébként 1992-ig tevékenykedtem tanárként is. Az ember ezeket mindig utólag látja meg igazán, és veszi észre, hogy mit is tervezett vele a Minden- ható.

– Aztán 1992-ben került Győrbe a székesegyházhoz.

– Itt rengeteg feladatom volt. A sok szentmise, a temetések, és minden karnagyi feladat, ami ezzel jár. Tanítottam a győri kántorképzőn is, majd annak vezetése szintén rám hárult. Ugyanazt a mentalitást, szellemiséget akartam áthozni a folyók városába hitben, emberségben és szakmában. Vezettem az intézményt, és tanítottam is. Amit Budapesten sokáig megtapasztaltam, azt akartam itt is létrehozni, megvalósítani. A székesegyháznál végül 2018-ig dolgoztam, akkor mentem el aztán nyugdíjba.

Mi adtuk a zenei élményt

– A győri Palestrina kórus 1931-ben alakult meg, és idén ünnepli fennállásának 90 éves jubileumát. A kórus mára összefonódott az ön nevével, hiszen átvette és a mai napig vezeti.

– A Palestrina kórus sok mindent megélt. Ezek közül kiemelkedett az az időszak, amikor Jáki Teodóz bencés atya vezette. Aztán mikor dr. Pápai Lajos püspököt beiktatták 1991-ben, az ő hívására érkeztem Győrbe és 1992 tavaszán szerveztem újra a Palestrina kórust.

– A kórussal ott voltak 1996-ban Szent II. János Pál győri és pannonhalmi látogatásán, és énekeltek az ipari parkban tartott szentmiséjén. Mit adott önnek ez a különleges alkalom?

– Huszonöt évvel ezelőtt lelkileg teljesen fel tudtunk készülni arra, hogy méltón énekeljünk a Szentatyának. A lelki élményekhez ugyanis mi adtuk a zenei élményt, ami különösen fontos volt akkor, 1996-ban. Rendkívüli feladat volt, sok erőt és kegyelmet kaptunk a Jóistentől, hogy széppé tehessük a Szentatya szentmiséjét.

Állandó készülés

– De nem ez volt egyetlen fontos fellépése, hiszen nem is olyan rég, az akkori pápalátogatáshoz képest 25 évvel később Ferenc pápa budapesti látogatásán állt emelvényre és vezényelt az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus záró istentiszteletén a Hősök terén.

– Igen. És még egy fontos esemény volt Szent II. János Pál látogatása után. Egy évvel később, 1997. november 9-én II. János Pál pápa boldoggá avatta Apor Vilmos püspököt a római Szent Péter téren, több ezer magyar zarándok jelenlétében. Itt a megtelt tér előtt az ünnepi szentmise keretében én olvashattam fel a szentleckét magyar nyelven a híveknek. Ráadásul kántori szolgálatot is vállaltam a boldoggá avatás másnapján a Szent Pál-bazilikában, a magyar zarándokok szentmiséjén. Az ember sosem arra készül, hogy egyszer eljön hozzánk a Szentatya, és majd akkor együtt énekelünk és megmutatjuk magunkat. Én is vasárnapról vasárnapra készültem. Mert tudtam, hogy énekelünk. Aztán ott vannak az ünnepek, amelyek folyamatosan érkeznek, azokra is mindig készül az ember. A sors, az élet pedig megajándékoz minket különleges alkalmakkal. A felsoroltakat egytől egyig ide tudom sorolni. A kórusunk a mai napig ezzel él. Vasárnapról vasárnapra készülünk, megyünk, éneklünk és felkészülünk. Nagyon fárasztó volt a felkészülés a kongresszusra is. De ott álltunk Ferenc pápa mellett, és egy országos egyesített kórusban, több mint kétezer ember társaságában énekeltünk a Szentatyának. Én pedig ott lehettem, és két művet is vezényelhettem az áldoztatás alatt. Tudtuk előre, hogy fárasztó lesz, de ez mindig csak részletkérdés. Mert fizikailag igaz, hogy fárasztó volt, lelkileg viszont egy csodálatos élmény.

A zene örök és mindig velem van

– Mit tudhatunk meg önről magán­emberként? Milyen ember ön igazából? Van-e hobbija, mit csinál a szabadidejében?

– Három fiam van, az élet pedig megajándékozott 10 kis unokával is. Már a fiaim is elkényeztettek minket, hiszen nagyon jó gyermekek voltak. Szoktam mondani: velük bármikor, bárhová el lehetett menni. Sosem kellett elpakolni előlük tárgyakat az asztalról egy-egy vendégségben. Elkényeztettek minket a jó viselkedésükkel. A legidősebb, Gábor fiamnak hét gyermeke van, a középső fiamnak kettő, a legkisebbnek most még egy. Az unokák közül a legidősebb 18 éves, a legfiatalabb pedig féléves. A legfiatalabb gyermekem ráadásul folytatja a kántori szolgálatot is, és Pannonhalmán a plébániatemplomban minden szombaton és vasárnap ő végzi a kántori szolgálatot az esti miséken. Középső fiam pedig néprajzot tanít, ami megint csak egy szép hivatás. Szabad­időmben sok időt töltök az unokáimmal. És amellett, hogy a szakmám a zene, nagyon fontos helyet foglal el az életemben. A rádió, a magnó, a lemezjátszó szinte mindig szól. A zene nálam örök és mindig velem van. Sokat kirándulunk is, amikor csak tehetjük, mert egyszerűen szeretünk a természetben lenni.

– Beszéltünk az életéről, sorsfordító történésekről, a karrierje különböző állomásairól. A jövő pedig mindenkit foglalkoztat. Ön miként látja a jövőjét? Milyen tervei, céljai vannak a közeljövőben?

– Az embernek mindig vannak megvalósításra váró tervei és céljai. Egyrészt szakmai szempontból még mindig vannak olyan művek, amiket meg szeretnék mutatni a közönségnek. Egy-egy olyan jellegű darab, ami első ránézésre nehéznek tűnik. Ha megfelelő módon rákészülünk, akkor a kórussal meg tudjuk majd valósítani és bemutatni a közönségnek. A másik nagyon fontos dolog, ha már az lesz, hogy én nem tudom csinálni, akkor legyen egy utódom, egy olyan személy, akire rá tudom bízni a tagokat. Rengeteg program és rendezvény van a fejemben, amelyek viszont nagyon közel vannak. Október 2-án egy rendezvény keretében ünnepli a Palestrina kórus a 90 éves jubileumát, majd rá egy héttel, október 10-én a zsinagógában lesz egy kórustalálkozó, ahová rajtunk kívül három vendégkórus is csatlakozik Tatáról, Tatabányáról, Sopronból. Távoli időpontnak tűnik a karácsonyi koncertünk is, de már most terítéken van. Gyűjtjük és készítjük össze azokat a műveket, amelyeket megszólaltatunk majd a közönségnek.