Tantusz

Telefonáltam én még érmével, vagyis tantusszal utcai telefonfülkéből. Mondjuk máshonnan nem is tudtam volna akkoriban, mert a telefon igazi luxusnak számított a vidéki városban, a mi utcánkban például csak az állatorvosnak volt. Így ha nagyon sürgős volt, hozzájuk csengettünk be, mert a legközelebbi telefonfülke is jó húszpercnyi gyaloglásra volt és legalább 5–6 ember mindig várakozott előtte. Már persze ha működött egyáltalán. 

Az emlék mellett az is eszembe jutott, mennyire nem hiányzott a mindennapi életünkhöz a távbeszélő. Amit kellett, megbeszéltünk személyesen, ha tényleg sürgős volt, feladtunk egy táviratot. Furcsa erre visszagondolni most, amikor a mosdóba sem megyünk a mobilunk nélkül, és gyakran beszélünk telefonon olyan semmitmondó dolgokról, amelyekre annak idején még személyesen sem pazaroltuk az időt. Bár azért akadtak kivételes helyzetek. 

Budapesti újságíró-iskolai éveim alatt az albérletünkhöz közel volt egy telefonfülke, amely előtt mindig hatalmas sor állt. Azért volt feltűnő, mert akkoriban már nem volt ritkaság az otthoni telefon, létezett a crossbar (közvetlen távolsági vonal) és általában egyszerűbb volt telefonálni. Lelkes újságíró-gyakornokként utánajártam az ügynek, és kiderült, a készülék elromlott, de felhasználóbarát módon, egy érme bedobásával korlátlan ideig lehetett beszélni, ráadásul külföldre is. Így még a külvárosból is megérte odamenni, ha valaki a tengerentúlra akart telefonálni. (A fülke íratlan szabályai szerint 15 perc volt a maximum.) Később persze a postánál is leesett a tantusz, és megjavították. 

Most pedig megszüntetik a legtöbbet, főként érdeklődés hiányában. Londonban is ma már inkább látványosság a klasszikus piros telefonfülke, mintsem szükséglet. Mondjuk ahogy némelyik itthon kinéz, az is komoly látványosság, de azért szelfit egyikben sem csinálnék...