Izgalmas készülődés részese lehettem pénteken a győri Kaáli Intézetben. No, nem kispapák és -mamák várakoztak, s beszéltek reményteljesen mindarról, amiért az ország szinte minden részéből ideutaztak. A napi rendelésnek már vége volt, ránk szakadt az este. Ott azonban, ahol a valóságban is egy méretes gólya köszönti az idegent vagy épp az ismerőst, a főorvos szobájában még igazi alkotómunka folyt. Papír- és nyomdaszagú a javából. Nyomdába került egy kötetnyi kézirat, hamarosan könyv lesz belőle. A Lombikcsodák – mert ez az új könyv címe – maga az élet. Azok előtt a családok előtt tiszteleg lapjaival s több tucat fotóval, akik vállalkoztak az évtizedekkel ezelőtt még lehetetlennek vélt gyermekáldásra, s valóban várták a csodát.
Mert a gyermek, a születés tényleg maga a csoda. Az intézetben különös jelentőséggel bír minden család, minden sors, amelyen az itt dolgozó, valóban megszállott orvosok és nővérek fordítani tudtak. A győri Kaáli Intézet elmúlt egy évtizede alatt háromezer kis élet született. Ha jobban belegondolunk, több ezer család élete változott meg gyökerestül, s váltak a férfiakból boldog apák, a nőkből pedig igazi édesanyák. A képek, a kézirat láttán ugyanakkor eszembe jutott az az elrettentő adat, amelyet a nemrégiben elkészült győri egészségtérkép tartalmaz. Ebben fehéren-feketén szerepel, hogy ezer születésre közel négyszáz(!) abortuszkérelem jut. Hogy ebben milyen életkorúak a művi vetélést kérelmező anyák, fogalmam sincs, ahogyan arra sincs még pontos adat, elemzés, hogy a válság, a munkanélküliség miként befolyásolja a családalapítást és a szülési kedvet. Gyaníthatóan az eddigi egy-két vállalt gyermek mellé nem fognak vállalni harmadikat vagy negyediket a szülők, s a biztos egzisztencia mintha valahogy manapság többet érne egy megfogant kis életnél.
Nagy kár, mondhatni veszteség, hogy ez így alakult, s abban is biztos vagyok, hogy egyre kevesebben leszünk, a sokat emlegetett népességfogyás egyszer csak visszafordíthatatlanná válik. Tűnőben vannak az igazán jó anyai minták, mert a szülők egy része kifulladásig dolgozik, pluszt vállal (ha menni akar valamire), akinek meg nincs munkája, az állandó keresésben van, vagy feketézik, hogy valahogy megéljen. Szülőnek lenni ma nem érték és főként nem dicsőség. A nők második, sokadik műszakjának számító gyermeknevelés és a házimunka amolyan mellékes, amivel manapság nem, vagy csak alig foglalkozunk.
December lévén én mégis bizakodom és nem csak az advent miatt. Újra meg újra átélem a várakozás örömét, a gyerekeim születését, pedig azóta sok év telt el. Hiszem, hogy a legfontosabb mára és holnapra a kicsi és nagyobb boldogsága, mert ha ők sínen vannak, én is jól érzem magam.
26°C
Hozzászólok! 
