Kritika: Bohém rapszódia - Freddie Mercury hódít a mozikban, ám az életrajzi film nem könnyű műfaj

A svájci Montreux-ben a promenádon láthat az arra sétáló egy bronz szobrot. Egy perzsa férfi áll közvetlenül a genfi tó partján. Nem buddhista nyugalmat, hanem fékezhetetlen erőt sugározva. A Zanzibárban született brit művész, Freddie Mercury tipikus reneszánsz figura volt. Félig fogadta csak meg Boccaccio tanácsát: "Inkább tedd meg, legfeljebb megbánod, minthogy megbánjad, hogy nem tetted meg." Nem akart 70 évesen búcsúkoncerteken fellépni, ahogy a dalcím is sejteti: Who Wants to Live Forever. Róla szól a Bohém rapszódia.

Bármilyen jól megkomponált dal, ami a Queen-t hallva az eszünkbe jut, az az ő szerzeménye. Legyünk óvatosak, eldúdolni nem tudnánk, mert bonyolultak. A zene ismert, a karakter különleges, a bevétel garantálható. Ezért készült el a film.

Fotó: Fórum Hungary

Biopic. Az amerikaiaknál ez a műfaj neve. A fanyalgó kritikusok nem tudják, hogy működik Hollywood? Ha a néző félni akar, csinál egy mozit, amiben a végén még a rendezőt is lelövik, a néző pedig hazaviheti emlékbe a leszakított karfát. Ha boldogan akarja zsáknyi kukoricáját megenni, kap egy mesét, amiből még a boszorkány is kikacsint, hogy csak viccel ám. Tessék beülni egy moziba, amiben tehetséges rendező az élet komoly kérdéseiről csinál filmet. Még öten ülnek majd körülötte. Ezen a filmen meg teljes a teltház. Ez Hollywood. Mert ilyenek az emberek.

Ki várhatja, hogy hiteles történetet látunk? A gyártó 21st Century Fox miért csinálna mást? Hatásvadász és érzelmekre hatú képregényt. A Bohém rapszódia tizenöt év története a zenekar alakulásától a Wembley-ben megrendezett Live Aid segélykoncertig. Az életrajzi film nem könnyű műfaj. Lehet durván naturalista, Mercury elég extrém és gátlástalan életet élt, amilyet nem biztos, hogy látni akar egy rajongó. Ha Picasso szeretőinek és szakításainak történetét megfilmesítenék, erősen korhatáros mozi lenne, ahhoz is mozgósítani kellene az összes ráérő statisztanőt a filmgyárban.

Ben Hardy (Roger Taylor), Gwilym Lee (Brian May), Joseph Mazzello (John Deacon) és Rami Malek (Freddie Mercury) a filmben. Fotó: Fórum Hungary

Szólhatna egy dokumentumfilm Mercury énekesi és zenészi kvalitásairól is. Még az is vita tárgya, hogy bariton vagy tenor hangja volt. Mikor a híres spanyol operaénekesnő Montserrat Caballé felkérte, hogy vegyenek fel egy bariton-szoprán duett lemezt, s írjon erre Mercury az ő szülővárosáról, Barcelonáról egy dalt, (Ez lett az olimpia dala később) elsőre nemet mondott. "A rajongóim a rockénekes tenorját ismerik, elutasítanák a baritont." Ami azt jelenti persze, hogy tudna. És akkor még a Gibb fivérek melletti legjobb fejhangról, a falzettről nem is beszéltünk.

De mondtam már: a képregény hatásvadász és leegyszerűsítő. Ezért nincs köze a valósághoz.

Ezért mesterkéltek a dialógusok gyakran. Ezért hagyják abba az elején jól működő közelképek adta feszes ritmust. Filmes esztrád ez a közben cserélgetett rendezők jóvoltából. A Wembley CGI-s (számítógéppel generált) közönsége sem tetszett különösebben. De vannak jól megírt jelenetek és a szokásos aranyköpések is jönnek. A "Love of My Life" szól a háttérben, míg Mercury Mary Austinnak bevallja titkát. A másikra jó példa a nőnek öltözve felvett híres klip álszemérmes fogadtatásán felháborodva May megfogalmazza a Négy "P" elvét az amerikaiakról: publikusan prűdek, privátban perverzek. Vagy Mercury válasza a szemrehányásra, hogy két végén égeti a gyertyát: "de olyankor milyen szép a fénye".

Fotó: Fórum Hungary

A filmeseket az a szlogen vezérli, ami a régi May korábbi zenekara kocsmai koncertjén látható a film elején: Dont Forget To Smile. Ilyen egyszerű. Hogy Rami Malek tényleg annyira jó lenne? Képregényhősnek biztosan. Az énekes mozgását azért nem olyan nehéz levenni a felvételekről. Riótól Isztambulig ki nem lát Jagger, Jackson és Mercury imitátorokat? Egy nagyon passzolt egyébként. Mikor azzal küzdött az énekes, hogy elvesztett hangját visszanyerje. Oda nem kellett dublőr. Egyébként Gwilym Lee Brian May-je is jó.

Hogy nehogy Freddie bevonuljon azért a szentek közé, idézzük ide, amit segélykoncert előtt mondott (a filmben nem szerepel):"Legyünk őszinték. Persze segítünk. De az egész világ nézni fogja a koncertet a televízióban. Mi pedig ebből élünk.". Kibéreltek egy londoni színházat, és ott begyakorolták az előadást. (ez a helyszín az összeborulós nagy bevallás helyszíne a filmben). A Live Aid-et szervező Bob Geldof és a szintén fellépő Elton John úgy fogalmazott, hogy a Queen "ellopta a show-t" aznap este.

Freddie Mercury szobra Montreux-ben.

Hogy miért áll a szobor Montreux-ben? Mert ott van a Montain Stúdió, amit a Queen megvett, s a tóra lehetett látni az apartmanok ablakából. Mercury imádta. Ha kifelé sétálva a néző feltesz két fontos kérdést magának, már érdemes volt beülnie. Az egyik: végigélheti-e valaki sikereket és élvezeteket hajszolva az életét? Persze. A még fontosabb kérdés: hogy érdemes-e? Ne siesse el senki a választ. Az élete végén már hiába tudja, mit kellett volna felelnie. A "Made in Heaven" album borítóján is a genfi tó panorámája látható. Az utolsó felvett dalokban pedig egy másik Freddie Mercury szól a hallgatókhoz: "In these days of cool reflection / You come to me and everything seems allright / In these days of cold affection / You sit by me and everything's fine" De itt a heaven nem a mennyet jelenti, hanem a szenvedések árán meglelt belső béke nyugalmát. Louis Armstrong What A Wonderful World-je is jó háttérzene a tűnődéshez ilyenkor.

Eszünkbe juthat a film egyik jelenete, mikor a parti szervezőjének sorolja a meghívandó vendégeket. Papokat is akar, mert lesz mit meggyónniuk. Talán élete végén ezt a poént már nem sütötte volna el.