Török Zsuzsa Gyöngy: Évadnyitó

Kikászálódott autójából, megigazította copfját, nejlonzacskóból fekete tűsarkút húzott elő, nagy sóhajtással belelépett, kinyitotta a kocsi parányi csomagtartóját, elővett egy rózsacsokrot, lezárta az autót, és elindult.

Sárosi Rozi elhatározta, ma végre megcsinálja: bejut.

A sátorból hangosan szólt a zene, Szállj el kismadár, hörögte a tömeg, ő azonban nem az utcabálba igyekezett.

Sárosi Rozi kellékes volt, a színház volt az első munkahelye. Itt nőtt fel, apja-anyja is itt dolgoztak. Apja gondnok volt, anyja jegyszedő, régen meghaltak már. Rozira a színház szeretetét hagyták, mást nem tudtak. Őt két éve rúgták ki, mikor új igazgatót választottak a teátrum élére. Vitéz-Vertényi Armando hozta a sleppjét, s Rozi is lapátra került. Pedig biztos volt benne, hogy nála gyorsabban nem tud senki gombot varrni a paszományokra, szebben kivasalni a többméteres taftfüggönyöket, brokátfodrokat, a legkevesebb pénzből a legfinomabb ételkölteményeket varázsolni, hogy aztán a vezető színész urak kezet csókoljanak előadás után neki, Sárosi Rozinak, a kellékesnek. Nem mellékesen ő készítette a leg-

élethűbb kellékrózsákat textilből. Mégis kirúgták, pedig nem volt ő senki, nem ártott soha senkinek, igaz, nem is egyengette senki az útját. Két éve nem tud elhelyezkedni, két éve textilrózsákat gyárt főleg saját gyönyörűségére, mert a textilrózsának nincs piaca a színházon kívül. A csöppnyi bérelt garzon tele van virágokkal: Sárgát, bordót, rózsaszínt készített eleinte, aztán jöttek a lilák, kékek, neonzöldek, mostanában kizárólag fehéret és feketét gyárt. Nem leli már örömét benne, de valamivel muszáj eltölteni az időt.

A népünnepély központja a kisváros színháza volt. Körülötte fapadokon kolbászt ettek, söröztek az emberek, a sátor színpadán helyi amatőr együttes tánczenét játszott, előtte részeg hajléktalanok ropták. Nagy feltűnést keltett alkalmi fekete ruhájában, hosszú fekete copffal, fekete rózsacsokorral, ahogy átlibbent a rendezvényen, a művészbejáró irányába. Megkönnyebbült, mikor észrevette Janit, a fehér hajú, nagydarab biztonsági őrt, aki mindig viccelődött vele. A férfi bőrkabátban sétálgatott fel s alá, cigarettázott, öt méterre az üvegajtótól. Szabálytisztelő ember, de Rozi bízott benne, hogy beengedi az épületbe.

– Jó estét, Jani! Rendeltek a partira rózsákat, ugye fölvihetem?

– Rozika, ma olyan gyönyörű, hogy nem tudok magának ellenállni! Eridjen gyorsan!

De jó! Jani nem kérdezősködött – gondolta a lány, s beszállt a liftbe.

A negyedik emeletre tartott, a színház évadnyitó partijára, ahova egyébként senki nem hívta. Tök mindegy, úgyse ismeri fel őt az igazgató, azt se tudta, kit rúg ki két évvel ezelőtt. Még csak nem is találkoztak, a műszaki vezető adta kezébe szomorú ábrázattal a felmondását.

Grafika: Kustán Roland

Kiszállt a liftből. Itt van hát, ahol a város krémje mulat. Elegáns, sötét öltönyös férfiak álltak az asztalok körül, kezükben pezsgő, és beszélgettek. Fesztelenül, magabiztosan, derűsen. A polgármester társaságát különösen sokan keresték, a legnagyobb csoportosulás körülötte volt. Estélyi ruhás, szépen sminkelt, kortalan nők nevetgéltek az urak között, salátát ettek fasírtgolyóval meg töltött káposztát. Állva. A színház vezető színésze csokis kekszet dobált kifelé az ablakon, idétlenül vihogott, és hahózott a járókelőknek. Egyelőre senkinek sem tűnt fel a hívatlan vendég, színházi körökben egyébként sem szokatlan a drámai megjelenés.

És akkor megpillantotta Vitéz-Vertényi Armandót, a már nem is annyira új igazgatót. Fekete díszmagyarban diskurált egy Bocskai-egyenruhás emberrel. A direktor magas, csillogó hajú, sármos férfi volt. Állandóan villogtatta hófehér fogsorát, még komoly fényképet nem is látott róla Rozi.

Vett egy mély levegőt és odalépett Vitéz-Vertényihez:

– Igazgató úr kérem, dolgozni szeretnék! – mondta határozottan.

– Parancsol? – fordult hozzá Vitéz-Vertényi kicsit meglepetten. – Segíthetek valamiben? – kérdezte még.

– Adjon nekem munkát, kérem! Nézze, milyen szép rózsákat tudok készíteni! – mutatott Rozi a fekete virágokra.

– Ki a fene maga? Hogy került ide? De tudja, mit? Adok én magának munkát. A földszinten van a jelmeztár, ott üljön le és várjon meg a rózsáival együtt! – mondta az igazgató és összekacsintott a Bocskai-egyenruhással.

Rozi ismerte a járást, és azt a kellemes levendulaillatot is, ami azonnal megcsapta az orrát, ahogy a jelmeztárba lépett. Csak a kék biztonsági fény világított, s ő biztonságban érezte magát itt a jószagú csöndben, a színes ruhák, kalapok, parókák között. Ez az ő világa, nem az ott a negyediken, ahonnan ideküldték. A Vitéz-Vertényi meg egészen finom ember, lám szentel rá időt, pedig évadnyitó parti van. Rozi ezekkel a gondolatokkal fészkelte be magát egy kanapé sarkába, és várt türelmesen. Több mint egy óra telt el, mikor lépéseket hallott a folyosón. Nem egyedül jött az igazgató, valakivel beszélgetett.

Aztán belépett a Bocskai-egyenruhással és fölkapcsolta a neonokat.

Aztán félig részegen, röhögve a kanapén kucorgó lányhoz léptek.

Aztán a direktor énekelni kezdett: „Nincsen rózsa tövis nélkül, szerelem szenvedés nélkül."

– Rozika, jól van? Rozika, mi történt magával? Hívjam a rendőrséget? – hallotta Jani hangját messziről. Kinyitotta szemét. Fájt mindene. Látta, hogy hajnalodik. Lesöpörte magáról a rózsaszirmokat. Felkelt a kanapéról. Megigazította ruháját. Fölvette a földről a tűsarkút, átlépett a harisnyáján, és hazaindult.

– Minden rendben van, Jani. Október elsejétől visszavesz az igazgató úr – mondta az őrnek, majd kilépett a fénybe.