Pelét és Cubillast is őrizte a csornai vagány

Mindössze 22 meccset játszott az NB I-ben a Vasas színeiben, és ezeken – hátvéd létére – 1 gólt szerzett. Mégis több méltató írás jelent meg róla, mint azokról, akik éveket töltöttek az élvonalban. A csornai Kovács Ernő – akit futballberkekben jobbára mindenki a becenevén, Billként szólít – hatalmas tehetségét soha senki nem vitatta, de az élet úgy hozta, az élvonalban neki ennyi jutott, és szerinte ezt elsősorban önmagának köszönheti. Talán ezért is csak nagyjából elégedett a pályafutásával, mindazzal, amit tartalmazott: tagja volt az 1972/73-as NB I-en bronzérmes és az MNK-győztes csapatnak, csodálatos külföldi túrákon szerepelt, rengeteg élményben volt része. Azt mondja, másnak még ennyi sem jutott a jóból. 

Mától „hetvenkedik”, leg­alább van mire emlékeznie. 

„A futball szeretetét az édesapámtól örököltem, aki szintén labdarúgó volt. Tizenhárom évesen a csornai ifiben játszottam, egy évvel később pedig a Gremola Feri bácsi által irányított megyei első osztályú csapatban is bemutatkozhattam. Azon a meccsen játszottam először 1967 őszén, amelyik a Pécsre távozó Kocsis István és az ETO-hoz igazolt bátyám, Kovács Lajos, valamint Márkus István búcsúmérkőzése volt. Azt követően állandó csapattag lettem az »egyben«, bekerültem a megyei, a területi, majd a Machos Ferenc vezette országos ifjúsági válogatottba” – emlékezik a kezdetekre. 
Machos vitte Angyalföldre 1970-ben.

„Tizenhét évesen lettem a Vasas játékosa. Olyan labdarúgók között, mint a világ- vagy Európa-válogatott Mészöly Kálmán és Farkas János, de a keretből rajtuk kívül is sokan voltak magyar válogatottak. Ausztrália és Japán kivételével szinte az egész világot beutazhattam, voltam Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában, a Közel-Keleten. Olyan helyeken jártam, amit a magyarok közül ötven év elteltével is kevesen engedhetnek meg maguknak, nem beszélve arról, hogy akkor kőkemény szocializmus volt... Ráadásul én futballozhattam is.” 

A kor nagyságai közül fogta a brazil Pelét, a hasonlóan világhírű perui Cubillast. Ez utóbbi 1971-ben történt. Limában több mint hatvanezer néző előtt a helyi nagy kedvenc, az Alianza Lima volt az ellenfél. Ezen a meccsen a Vasas Mészáros – Váradi Ottó, Mészöly, Kovács Ernő, Ihász – Müller, Lakinger – Molnár (Púpos), Puskás, Farkas, Várady Béla összeállításban három-kettőre győzte le a perui csillagokat. 
„Az itthoni viszonyokhoz képest rengeteg pénzünk volt, ahhoz is elegendő, hogy az élet elvigyen bennünket rossz irányba. Én is így jártam: a pia, a nőzés és az éjszakázás nem igazán futballistabarátok, ezért huszonegy évesen el is kellett jönnöm a Vasasból.”

Győrbe a MÁV DAC NB I/B-s csapatába került, ahonnan bevonult katonának a veszprémi Schönherzbe, majd Fűzfőn és a Soproni Textilesen keresztül vezetett vissza az útja szülővárosába, Csornára.

„Itt még sikerült egyet villantanunk, a bratyó vezetésével megnyertük a megyei bajnokságot. Utána nem sokkal szögre akasztottam a csukát. Edzőként dolgoztam Barbacson, majd a nevelőegyesületemnél, Csornán, aztán Kapuváron, Jánossomorján és Farádon is.”

A labdarúgást tulajdonképpen soha nem hagyta abba, a „fiúiskola” tornatermében egészen a terem közelmúltbeli bezárásáig rúgták a bőrt. Azóta maradt a kerékpározás. 

„Ezenkívül élem a nyugdíjasok mindennapjait. Most nem érzem olyan jól magamat, mert fáj a csípőm, de ennyi futballozás után ez szinte természetes. A régi játékostársaim közül már sokan meghaltak, az akkori Vasasból csak néhányan élünk. Közülük Komjáti »Malaccal« tartom leginkább a kapcsolatot, vele együtt voltam megyei ifiválogatott és egyszerre kerültünk a Vasasba is. Évente kétszer meghív Felcsútra a VIP-páholyba. Ezt élvezem, bár engem nem érdekel a politika. A napokban jöttek barátok, velük nézegettük a régi újságcikkeket, a fotókat. Rácsodálkoztak, hogy milyen szép helyeken jártam és kikkel futballozhattam. Látták, hogy nekem van miről mesélnem...” – említette végül Kovács Ernő, aki ma ünnepli a 70. születésnapját.