Úton vagyunk

Gondolataim Zakariás próféta soraival kezdeném. Miért? Mert számtalan irányban halad az életünk. Sok helyre megyünk, sok helyre indulunk. Számtalan esemény befolyásolja a hétköznapi élethelyzetünket, válaszutainkat. Döntéseink nyomán kapcsolatok válnak szét, érnek össze. Haladnak szakaszosan vagy hosszú távon együtt, esetleg egymástól el. Úton vagyunk sok esetben fizikai értelemben, s úton vagyunk lelki értelemben is. 

És ilyenkor télvíz idején – talán a fények, talán a bennünket körbeölelő sötétség és szürkület okán is – jobban vágyunk a nyugalomra és az örömre.

Megérkezésre. Talán...

Az utcákra, a rohanás tövébe „könnyű” fahéjillatot önteni, forralt borral fellocsolni a száraz torkokat. De mind érezzük, hogy a kellékek mögött a lényegre is vágyunk! Találkozásokra. Poros lelki vagy térben megtett tényleges utaink olyan állomásaira, ahol számítanak a szavak, a megélt érzelmek, a másikkal való összeérés lehetősége. Nyugtat a tény: nem vagyunk egyedül. 

Ha engem kérdeznek, nekem nem Advent és Karácsony a legnagyobb ünnep, hanem a Húsvét. De olyan jó elmerülni a gondolatban, hogy rohanásaim és útkereséseim közepette a dolgoknak van egy másik oldala is: hozzám, hozzánk jön az Isten. 

Én várom. Ő érkezik. 

Nem kellékekkel, nem színfalakkal, őszinte céllal érkezik. Minden lépésnek okot talál, minden eszközt és tradíciót élettel, kegyelemmel tölt fel. Értem, értünk érkezik. 

Advent fényei a király igazát hirdetik, és a téli homályban már a húsvéti fényt prófétálják meg. Nyugtathat mindenkit a tény: nem vagyunk egyedül! És nemcsak mi vagyunk úton, hanem útra lépett értünk az Isten! 

Adventus Domini, érkezik az Úr!