A hét embere Funtek János jegyző, aki Szany díszpolgára lett

– Idejövet azon gondolkodtam, hogy a jegyzők munkáját nem igazán ismerik el helyi kitüntetésekkel, legalábbis nem nagyon hallani erről. Ötven év közigazgatási szolgálat azonban mégiscsak figyelemre és ezek szerint elismerésre méltó. 
– Igen, hiszen mi a vízhordók vagyunk. Végrehajtjuk a döntéseket, betartatjuk a törvényeket, előkészítjük a pályázatokat, végezzük az adminisztrációt. Nem túl látványos munka, valóban, de azért komoly és nagy feladatok ezek. Díszpolgár jegyzőről még nem hallottam, de úgy érzem, én sem csak a hivatali tevékenységemmel érdemeltem ki. 
– Ötven év egy munkahelyen, ráadásul a szülőfalujában. 
– Igen, tősgyökeres szanyi vagyok, szüleim parasztemberek voltak. Idejártam iskolába, az évfolyamunkban három osztályban száz gyerek tanult. Csak szanyiak. Most ott tartunk, hogy két osztályt is nehéz összehozni öt vagy hat községből. Általános iskola után Győrben tanultam tovább, közgazdasági szakközépben, pénzügyi tagozaton. A Káptalandombon voltam kollégista. Jól tanultam, de sajnos a számviteli főiskoláról egy pont híján lemaradtam. Hazajöttem és a tanácson helyezkedtem el 1973-ban költségvetési előadóként. A továbbtanulásról nem mondtam le. Elvégeztem a Tanács- akadémiát, majd a katonaság után az Államigazgatási Főiskolát. Akkor alakították meg Szanyban a Gazdasági Műszaki Ellátó és Szolgáltató Szervezetet, engem pedig kineveztek a vezetőjének 1983-ban. A rendszerváltáskor meghirdették a jegyzői állást, pályáztam és sikerült elnyernem. 
– Hány polgármesterrel dolgozott együtt? 
– Szanyban csak kettővel, Tóth Károllyal és Németh Gergellyel. Közben lettek társközségeink, Rábacsanak, Rábaszentandrás és legutóbb Bágyogszovát, illetve Bodonhely csatlakozott. Mondhatom, hogy mindenkivel sikerült megtalálni a hangot és az együttműködés korrekt ma is. 
– A hivatal mellett komoly szerepet vállalt a civil életben is. A sportegyesületben és a tűzoltóknál. 
– A sport mindig érdekelt, sajnos a focikarrierem hamar véget ért, de követtem a helyi csapat sorsát. Beválasztottak a sportegyesület elnökségébe, később elnök lettem. Volt egy rövid kihagyás, de már több mint harminc éve viselem a tisztséget. Sok szép eredményünk van, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy az utolsó mérkőzésünkön is a kezdőcsapatban kilenc szanyi volt. Szerintem ritkaság, hogy helyiek adják egy gárda gerincét. A pénz egy kicsit félrevitte a focit az alsó szinteken is. Hat éve felkértek a tűzoltó-egyesület vezetésére is. Az adminisztrációt kellett rendbe tenni, illetve a pályázatokra jobban odafigyelni. 
– Az elmúlt ötven évből mik azok a fejlesztések, amikben benne volt a keze és amikre különösen büszke? 
– Tulajdonképpen mindenhez közöm volt, ami az elmúlt évtizedekben történt Szanyban, hosszan lehetne sorolni. 
– Akkor úgy kérdezem, hogy melyik döntések voltak azok, melyek hosszú távon, akár a következő ötven vagy száz évre is meghatározzák a település életét? 
– Ilyen is sok van. A szennyvízrendszer, a gáz, a telefon. Nagy dolog, hogy nálunk telepedett le az Interfa, hogy egyházi működtetésbe került az iskolánk és később az óvodánk. Büszke vagyok a felújított középületekre, az inkubátorházra. Részt vettünk a részarányföldek kiadásában és a kárpótlásban. Ha nem is tudtunk mindent megtenni, amit megkövetelt a haza, de igyekeztünk mindent megtenni érte. Büszke vagyok rá, hogy élhető és gyarapodik a falunk. 
– Közben elteltek az évtizedek és elérkezett a nyugdíjkorhatár. 
– Köztisztviselő nem dolgozhat nyugdíj után, ha elhagyja a pozícióját, abba már nem térhet vissza. Ezért én úgy döntöttem, hogy azután is maradok, hogy elértem ezt az életkort. Úgy éreztem, van még ambícióm, ráadásul a polgármesterem is biztatott a maradásra. És mindig volt új feladat, amit szerettem volna befejezni, így már hat és fél évet ráhúztam. Most, hogy elértem az ötvenéves munkaviszonyt, úgy döntöttem, hogy elköszönök. Meghirdettük az állást, de egyelőre nem sikerült az utódot megtalálni. Polgármester úr pedig megkért, hogy a ciklusból hátralévő időt töltsük ki együtt. Maradok tehát még egy évre. A családom nem igazán örült, de belenyugodtak a döntésembe. 
– Ahogy beszélgetünk, a múltidézésből egy egyenes út bontakozik ki, megbecsült és elismert pálya. Próféta lett a saját hazájában? 
– Nem akartam próféta lenni, nem ezért csináltam. Nem bánom azonban, hogy így alakult az életem. Én ötven éve mindig, ma is, úgy indulok el otthonról, hogy valamit szeretnék tenni a falumért. Nagyon jólesik persze, hogy ezt elismerték a díszpolgári címmel.