Ferenczy Noémi-díjjal tüntették ki. Szendrényi Évát, győri díszlettervező és belsőépítészt

Húsz évig mondhatta otthonának Győrt. Szendrényi Éva ugyan már a fővárosban él, a munka mégis időről időre visszaszólítja a városba.

– Budapesten születtem és az egyetemet is ott végeztem el. Műszaki statikus alapszakon szereztem diplomát, de már a tanulmányaim alatt tudtam, hogy a színház a végzetem. A végzést követően egy színházi felújításokat végző cégnél dolgoztam, ahonnét Götz Béla díszlettervező csábított át a Madách Színházhoz, később pedig a Magyar Állami Operaházban dolgoztam.

Ennek idestova már harmincöt éve. Ennyi idő alatt sokan már kétszer, ha nem háromszor pályát váltanak. Szendrényi Éva azonban még mindig nem fogyott ki az ihletből.

– Nem hittem, hogy van középkori szakmai krízis, amíg egy pár évvel ezelőtt én magam is meg nem tapasztaltam. Szerencsére ez a hivatás nagyon szerteágazó. Műhelyekbe járok, szakemberekkel egyeztetek, a filmes díszlettervezésbe is belekóstoltam, ami egy teljesen más világ, emellett kiállításokat szoktam tervezni és belsőépítészként is „kikalandozhatok” kicsit, ha úgy érzem, elfogy a lendület. Szendrényi Éva azt is hozzátette, ahogy múlik az idő, egyre jobban szeret fiatalokkal dolgozni. Ahogy mondta, „lehet őket reptetni és velük együtt repülni”.

A sors iróniája, hogy mióta visszaköltöztem Pestre, egyre többet járok Győrbe. De nem bánom, nagyon erős szálak fűznek a győri színházhoz.– Ennek a szakmának ez a lényege és a szépsége is. Van egy rendező, egy koreográfus, egy dramaturg, egy jelmeztervező és a díszlettervező. Összedolgozva kell egy egységet alkotni. Ha olyan ember lennék, aki mindig csak a saját ötleteit akarja megvalósítani, valószínűleg sokkal nehezebb ­lenne a munkám, de én kifejezetten szeretek második, harmadik ember lenni egy csapatban. Általában a rendezők keresnek meg, hogy mikor és milyen darabról lenne szó. Ilyenkor elolvasom az adott művet, utánanézek a témának, és az első találkozóra már egy saját vízióval érkezem, amin aztán közösen dolgozunk tovább.

A Győrben töltött két évtizedben szinte végig ingázott az otthona és Budapest között. Ez idő alatt készítette el első díszletét a Győri Nemzeti Színháznak Erkel Hunyadi című előadásához.

– A sors iróniája, hogy mióta visszaköltöztem Pestre, egyre többet járok Győrbe. De nem bánom, nagyon erős szálak fűznek a győri színházhoz. Emlékszem, gimnazista koromban alakult meg a balett, minden előadásra eljöttem és később is gyakran jártam vissza. Az új vezetés mind a színháznál, mind pedig a balettnél egy nagyon friss és új irányt képvisel. Nagyon élveztem a GisL munkálatait is, bár úgy gondolom, hogy ebben a díszletben még vannak lehetőségek, de a helyhiány nagy úr. Az, hogy jövök-e még díszletet tervezni, csak megbízás kérdése, és nagyon remélem, hogy így lesz. Szeretem a várost és gyakran visszajárunk.

A Győri Balett és a Győri Nemzeti Színház díszletei mellett belsőépítészként is számos helyi intézményben dolgozott. Többek közt a Barátság Park Sportközpont, a Richter Terem igazgatósági irodája, a Széchenyi István Egyetem új tantermei és a VIP-terem, valamint a győri önkormányzat polgármesteri irodarendszere is Szendrényi Éva keze nyomán szépült és újult meg.

A sokévnyi kiemelkedő szakmai munkát március 15-én Ferenczy Noémi-díjjal is elismerték. Az állami kitüntetést a kiemelkedő iparművészeti, ipari tervezőművészeti tevékenységéért adományozzák.

– Igazán családias hangulatú volt a díjátadó. Nagyon nagy élmény volt, mivel sok olyan ember ült ott, akiket ismerek. Díjat kapni mindig jó érzés, azt üzeni, ez a harmincöt év nem volt hiábavaló.