„Másokon segíteni mindennél fontosabb” – nagyinterjú dr. Tamás László Jánossal, a Petz-kórház volt főigazgatójával 

Az ünnepségen jelentették be nyugdíjba vonulását is. Dr. Tamás László János főorvossal a díjátadó után beszélgettünk.

Az elődök vállán továbbjutni

– Milyen érzés életműdíjasnak lenni?

– Nagyon jó érzés egy ilyen díjat megkapni. Az ember minél közelebbről kap visszajelzést, mondjuk a betegektől, a munkatársaitól, annál nagyobb az elismerés. Amikor négy évvel ezelőtt ezt a díjat alapítottuk, az volt a célunk, hogy a Nyári László-díjon kívül legyen egy olyan orvosi díj, ami nemcsak a kiemelkedő szakmai tevékenységhez kötődik, hanem azokat ismeri el, akik az intézmény életéhez további tudományos, szervezői és egyéb tevékenységgel hozzájárulnak. Egy életműdíjnak gondoltuk, amely lezárja a kolléga pályafutását. Minden évben egy személy kaphatja. Megtisztelő, hogy olyan neves díjazott elődök sorába léphetek, mint a győri pszichiátria atyja dr. Ostorharics-Horváth György, a kiváló gasztroenterológus dr. Rácz István és a nemzetközi hírű idegsebész, Skaliczky Zoltán.

Nagyon jólesett, hogy gondoltak rám és nagyon meghatódtam, amikor a színpadon állva a jelenlévők vastapssal köszöntöttek. Az életműdíj arra sarkallja az embert, hogy visszanézzen az életére, és azokat is számba vegye, akiknek az útjára lépett. Nagyon örültem, hogy az ünnepségen a kórházalapító dr. Petz Lajosról beszélhettem. Jó, hogy az ember ilyen alkalomkor egy neves elődjének az életébe belepillanthat. Azt gondolom, nem sokat tudunk róla. Ezért is volt zseniális ötlet a kórház előtti parkolólemezt róla elnevezni. Mindig azt tartottam, nem lehet az elődökről megfeledkezni sem életükben, sem halálukban. Csak az ő vállukon lehet előbbre jutni. Ezért hoztuk létre a kórházban az arcképcsarnokot, ahol a nagy formátumú intézményvezetők, osztályvezetők, szakorvosok vannak. Minden évben, a kórházalapítás évfordulóján az összes előző kórházvezető előtt leróttuk a tiszteletünket a sírjaiknál. Tartozunk nekik és magunknak annyival, hogy őrizzük és továbbvisszük emléküket.

A vegyészettől fordult az orvosi pálya felé

– Mindig orvos akart lenni?

– Nem. Kémikusnak készültem. Már az általános iskolai idő alatt volt otthon laborom, és sokat foglalkoztam a vegyészettel, kémiával, fizikával, matematikával. Nagyon érdekeltek a természettudományok. A Révai-gimnázium biológia–kémia tagozatos osztályában véletlenül kerültem a biológia közelébe, ahonnan végül is tizennégyen lettünk orvosok a harminckilencből. Engem a tudomány érdekelt. Az, mi van a kémcsőben. Érdekelt az analitika, mind a mennyiségi, mind a minőségi analízis. Mellesleg ott volt a biológia, ami úgy „rámtapadt”. Harmadikos koromban elmentem egy biológiaversenyre, és második lettem, aztán az országos tanulmányi versenyen is sikerült az első tizenötben lenni. Megtetszett a biológia. Akkor indultam el ebbe az irányba, mert azt láttam, hogy egy kicsit megtorpant a vegyészet. Aki nem ment el egy gyár hátterébe, annak nagyon leszűkültek a lehetőségei, nem volt perspektíva a tudomány ezen területén.

Apró titkok érdekelték

– Milyen hatások érték tanulmányai során?

– Nem a növénytan fogott meg, Darwin evolúciós elmélete inspirált, mert ha mögé néz az ember, kinyílik a világ. Az emberi szervezet működése érdekelt, annak is az a része, amikor a sejtek működését láthatjuk. A biológiában az a szép, hogy az ember tudja, hogyan működnek a sejtjei. Ha jobban meggondolom, talán más is az orvosi pálya felé indított. A családi fotóalbumunkban volt egy fotó. Szentágothai János világhírű anatómiaprofesszorral készült egy fotó az anatómiai intézetben édesapámmal, aki két évet az orvosi egyetemre járt. Egy kart boncolnak, a professzor éppen mutat valamit édesapámnak. Ez a kép valahol megragadt az agyamban, ha jobban belegondolok, inspirálóan hatott rám ez is.

Jó, ha tudsz a másikon segíteni

– Azért választottam végül is az orvosi pályát, mert bennem van, hogy szolgálni akarok. Én ebben a családi mentalitásban nőttem fel. Tiszteljük, szeretjük, szolgáljuk a másikat. A legfontosabb számomra, hogy tudok a másikon segíteni. Ez az orvosi pályán összejött.

– Miért pont a sebészetet választotta?

– Az már nagyon hamar, az egyetem harmadik évében kialakult. Az anatómia mindig közel állt hozzám. Akkor is az érdekelt, ami kézzelfogható. A szike az egy nagyon egyértelmű dolog. Világos, gyors, megfogható. Engem a gyors döntés igénye, a gyors, látható eredmény vonzott mindig. Szerencsére egy rendkívül jó sebészeti klinikára kerültem Budapesten, a Baross utcába, ahol egy fiatal, csodálatos sebész volt a csoportvezetőm, aki már korán bevitt a műtőbe. Szívesen vettem részt az általa szervezett sebészversenyeken. A hetvenes években már kezdett specializálódni a sebészet. Viszonylag hamar az érsebészet felé fordultam. Győrben akkor kerestek embereket, amikor végeztem. Az érműtétek nagyon nehéz, hosszú, gyakran emberpróbáló beavatkozások, nem mindenki vállalja.

Győrt választotta egy életre

– Az élet mindig hoz valamit: mindig kinyílik egy újabb kapu. Amikor az egyetemen végeztem, az évfolyam-eredménylista alapján bármelyik budapesti klinikára mehettem volna, de fel sem merült bennem. Tizenketten érkeztünk egy évfolyamból egyszerre Győrbe, különböző területekre. Nagyon nehéz volt bekerülni a sebészetre, de nekem sikerült. Nagyon jól éreztem magam, befogadtak. Jó csapat volt, szerettem ott lenni, a Magyar utca harmadik emeletén. Soha egy pillanatra nem bántam meg, hogy az érsebészetet választottam. Az orvosi szakmák nagyon specializálódtak. Mindenből naprakésznek kell lenni, de a saját szakmájában a csúcson kell lennie az embernek. Ez nagy igényességet, sok befektetett órát jelent. A folyamatos képzés nagyon fontos. Ott kell lenni a saját szakma minden fontos konferenciáján, megbeszélésén.

Minden kis siker élteti az embert

– Mit jelentett a gyógyítás?

– Sok örömet. Minden kis apró siker az embert élteti. Az nagyon jó érzés, hogy egy problémán úrrá tudok lenni: meg tudom szerelni a vízcsapot, a fű kinő, amit elvetettem. Jó érzés, ha valamit csinál az ember és van látszata. Az én szakmámban ez leegyszerűsítve úgy hangzik: bejött egy ember, akinek fájt a hasa. Majdnem meghalt, de megoperáltam és egy hét múlva azt mondta: „Jaj de jó, újra a régi vagyok!” Ez a gyógyítás. Ez a sikerélmény. Hogy olyan dolgon lettem úrrá, ami hozzám kötődik. Tudtam segíteni, ráadásul azért, mert megtanultam és képes vagyok rá. De azért is, mert bátor voltam, mert bizony sokszor bátorság kell ám ahhoz, hogy az ember a másik nyakát felvágja, életfontos keringését a kezében tartsa. Minden új dolog kipróbálása stresszel jár, amit csak bátorsággal lehet leküzdeni. A mi szakmánkban pedig minden egyes beteg, minden egyes eset új, minden egyes műtét más, amire készülni kell. Hasonló ugyan, de más.

Együtt gondolkodtak

– Mire a legbüszkébb?

– Amikor a pályámon elindultam, nem gondoltam, hogy Győrben meg lehet csinálni egy fél Dunántúlt lefedő centrumot, amit itthon és külföldön egyaránt jegyeznek, hiszen ugyanazt tudjuk csinálni, mint Hamburgban, Ulmban vagy Regensburgban. Nyilván ez nem pusztán az én érdemem, de részese voltam a kezdetektől fogva, hiszen majdnem a nulláról indultunk az érsebészettel. Az érbetegek ellátása összetett tevékenység, több szakmát érint. A benne dolgozókat sikerült úgy összehozni, hogy nem egymástól függetlenül, hanem egymással együtt gondolkodva tudtunk működni. Ebbe nagyon nagy munkát kellett fektetni, de arra büszke vagyok, hogy itt a kórházban jól sikerült. Arra is büszke vagyok, hogy Budapest, Miskolc és Pécs után már a kétezres évek elejétől képezhettünk érsebészeket, és fontos szakmai konferenciákat tudtam idehozni.

A napi gyógyításban szinte mindent meg tudunk csinálni, áramlottak hozzánk a betegek. Jó érzés, hogy erre alkalmas volt ez a csapat. Nekem mindenképpen nagy öröm, azon túl, hogy minden egyes beteg meggyógyítása örömöt okoz. Ehhez persze állandó, folyamatos tanulás kell. Az intézményigazgatásban 25 évet benne lenni, 11 évig vezetni emberpróbáló kihívás. A legnagyobb feladatom az volt, hogy a kórház minden szempontból: szakmai, gazdasági és szervezeti területen egyaránt egyensúlyban legyen. Nem nyolc órákat dolgoztam, de nem baj, élveztem. Bízom abban, hogy ha majd évek múlva visszatekintek, látszik, hogy az én lábnyomom is ott van. Az jó érzés.

Kikapcsolódás vizslákkal

– Mivel pihen?

– Aktívan pihenek. Két rakoncátlan vizslám van, ha csak ők lennének, akkor is el tudnám tölteni az időmet. Van öt unokám, akikkel nagy örömmel töltöm az időmet. Szeretek kerékpározni, kirándulni, természetet járni, felfedezem az ország azon részeit, ahol még nem voltam. Imádom a Balatont, amennyi időt csak tudunk, Tihanyban töltünk a feleségemmel. A kertjeimet gondozom. A magánrendelésemen hetente egyszer tartok konzultációt. Az évek alatt felhalmozott tudást és érsebészi készséget szívesen továbbadom olyan helyeken, ahol igényt tartanak rám a szakemberképzésben.

Névjegy

Dr. Tamás László János 1980 és 1995 között a sebészeti osztályon dolgozott, majd 1995-től a dr. Gunther Tamás főorvos által alapított és vezetett érsebészeti osztály munkatársa lett, amelynek 2002-ben osztályvezető főorvosává nevezték ki. 1995-ben minőségirányítási igazgatóhelyet- tesként az intézményi vezető testület tagja lett.

Érsebészeti szakmai pályafutása alatt közel százezer érbeteg gyógyításában vett részt és tizenháromezer elvégzett műtét mellett kutatómunkát is végzett. 2010–2021 között a kórház főigazgató főorvosaként, professzionális menedzserként példaértékűen magas színvonalon, lelkiismeretesen és elhivatottan irányította az intézményt. Munkája elismeréseként kapott díjai: 2005-ben Nyári László-nívódíj; 2017-ben Győr-Moson-Sopron megye egészségügyéért – Dr. Petz Aladár-díj; 2020-ban Magyar Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat kitüntetés; 2021-ben Győr Város Díszpolgára cím.