Mákos bejgli

Nagymamám minden advent közepén elkezdett az ünnepre készülni. Sütemények illata járta be a konyhát, a folyosót, a fűtött és fűtetlen szobát. A tálakon mosolygott minden kókuszos, mézes, mákos. Nem széles töltelék­vigyorgással, csak finoman, jelzésszerűen. Nagymamám spórolt.

Volt, hogy két hetet is nézegettük a süteményeket az üveges vitrinben anélkül, hogy belekóstolhattunk volna. Ő csak nevetett rajtunk: eljön majd az idő! Ez volt gyerekkorom egyik nagy várakozásának ideje. A lelkünk és a szívünk, s a gyomrunk várta az ünnepet.

Nagymamám már régen nem süt mákos bejglit karácsonyra. De ő és mindenki, aki valaha főzött ránk, gondoskodott rólunk, velünk van. Velünk maradt. Ránk hagyva az emlékeket, a tanításokat és a recepteket. Süteményhez, élethez. Hát próbálkozunk, próbálkozom, hogy olyat süssek, mint amilyet ők sütöttek. De bevallom, hiába igyekszem, amit én sütök, az máshogyan lesz finom.

A repedezett tetejű bejgliből, az édesen csokisan tocsogó kókuszosból, a vastagon diós zserbóból hiányzik valami. De még a szerényen kanyargó hókifli sem ugyanaz.

Pár hete legkisebb unokámat a testvérei arról kérdezték: melyik a jobb ünnep, a mikulásos vagy a jézuskás? Nem gondolkodott, rávágta: „A jézuskás.” „De hiszen arra sokat kell várni!” – nevettek rá a tesók. „Hát pont azért!” – válaszolta Berci, és a háromévesek magabiztosságával mosolygott maga elé.

Hamarosan sütöm a mákos bejglit. Hogyan készítsem el? Tömjem meg mákkal, és amint kisült, szegjem meg, együnk belőle? Vagy adjak a recepthez egy kis türelmet és várakozást, és csak karácsonykor tegyem asztalra a süteményt?

Nehezebb, zárkózottabb, sötétebb lesz az idei ünnep. Mint ebben az évben minden hónapban, decemberben is sok mindent újra kell értelmeznünk ahhoz, hogy jókedvünk és reményünk megőrizzük. Most kell igazán sok türelem a várakozáshoz.