Ma is a száján, ami a szívén - A kajakos olimpikon Győr Szent László-díját kapta

– Hová helyezi a sporttrófeák után ezt az elismerést? 

– Mark Twain után mondom, hogy a díjat nem illik visszautasítani, élj úgy, hogy ne kapjál. Eddig tartottam magam hozzá, aztán csak megtaláltak. Felemás érzésem van, mert ezért a városért sokan és sokat tettek, mégsem kaptak semmit. Érdekes, hogy győrladaméri lakosként gondolt rám Győr polgármestere, ez azért jelent valamit. Másnap reggel meg is néztem magamat a tükörben, hogy milyen jó fej vagyok, bár a feleségem néha vitatja… 

– Hogyan telnek a napjai, mit csinál nyugdíjasként? 

– Joós Pistivel, Svidró Józsival gyakran lejárunk a vízitelepre, és jól érezzük magunkat. Télen a tornateremben csináljuk a tibeti öt rítus gyakorlatot, állítólag az élet esszenciája. De ilyenkor már vízre szállunk, és hajtunk, ameddig jólesik. Otthon a kettőnk nyugdíja plusz a sportos járadék nem elég ugyan világ körüli utazásra, de megélhetési gondjaink sincsenek. És kertészkedek, amit korábban el nem hittem volna magamról. A Covidot karanténnal végigcsináltam, csak egynapos rosszulléttel, egyébként pedig semmi bajom sincs. Picit magas a vérnyomásom meg a koleszterinszintem, de ezért több mangalicahúst eszek, mert ebből a szempontból az hasznosabb, mint az elhízást okozó, tenyésztett, agyonkezelt sertések és csirkék. Az a kis súlyfeleslegem elviselhető… 

Sose fájt, hogy nem aranyat nyertem. Olyannak neveltek, hogy fogadjam el a tényeket. 

– A pályafutása után miért nem vállalt jelentősebb szerepet a sportban? 

– A moszkvai olimpia után már éreztem, hogy felesleges vagyok. Ami a szívemen, azt rögtön kimondom, azaz előbb beszélek, s csak utána gondolkodom, és ez bizony nem vált előnyömre. Sosem voltam alkalmas vezetőnek, kívülről láttam meg, hogy kik képesek valamit letenni az asztalra. Utálom a tömjénezést, az elvtelen és érdemtelen udvarlást. Igazmondásban a birkózó-világbajnok Sillai Laci volt a példaképem, ő is mindig falakba ütközött. Különben is, elkezdtem vállalkozni, évekig fuvaroztam, de az embereim jobban kerestek, mint én, persze hogy tönkrement a cég. Öt év előtti nyugdíjazásomig alkalmazottként kamionoztam, megtettem több millió kilométert, bejártam Európát, sokszor egybefolytak az éjjelek és a nappalok. Jött a mobiltelefon korszaka, a délszláv háború miatt mindenki mifelénk került, a korábbi félórás határátkelések háromnapos sorban állásokra változtak. Nem volt rossz a vándorélet, de ez már nekem is sok volt. 

– A montreali ezüstérmes döntő gyakran eszébe jut? 

– Nagyon élveztem, és ma, csaknem fél évszázad után még szebbnek tűnik. Siker volt, az ezüst a második helyért jár, nekem megvan, sokan örültek volna neki. Sose fájt, hogy nem aranyat nyertem. Olyannak neveltek, hogy fogadjam el a tényeket. Edzősködtem másodállásban, de számomra ott is a szint a fontos, s ha nincs egyetértés, jobb a békesség és az útjaink elválása. Már mint nyugdíjas jártam Ladamérról Kimlére, míg kiderült, hogy számukra a túrakajak a fontosabb, a bérem még az üzemanyagköltséget sem fedezte. Aztán visszahallottam, hogy na, a Sztanity megint bizonyította az őrültségét! 

– A vízitelepen, ahol találkoztunk, lépten-nyomon köszöntik, megölelik. Milyennek tartja az egykori ETO-s, két évig Honvéd-versenyző a Graboplast Győri Vízisport Egyesületet? 

– Ez már egy egészen más világ. Látok biztató jeleket, jó lenne, ha a kenus lányokhoz hasonlóan a saját nevelésű kajakosok tennék le a névjegyüket nemzetközi vizeken. Örömmel látom a fantáziát Tamás Gábor biztató jövőjű csoportjában. Hogy mi maradt régről? A mindenki számára szinte kötelező köszönés: erőt, egészséget!