A soproni születésű fotós, Eszter örök szerelme az Északi-sark - galéria

• Eszter 2020-ban elnyerte a World Press Photo díját, idén a Forbes Magyarország beválogatta a „100 Selfmade Magyar” közé, valamint bekerült a rangos fotóművészeti kitüntetés, az Infinity Awards díjazottjai közé is.
• A Kisalföld régóta nyomon követi a sikereit, a modern technikának köszönhetően az Antark­tiszon is tudtunk vele beszélni.

Horváth Eszter, vagy ahogyan a dokumentarista fotóst világszerte ismerik: Esther Horvath hónapokat tölt távol  a civilizációtól sötétben, fagyban valamelyik sarkkör közelében. Most éppen egy antarktiszi expedíció fotográfusa és kommunikációs munkatársa. Az International Center of Photography (ICP) a napokban jelentette be, hogy bekerült az egyik legrangosabb fotóművészeti kitüntetés, az Infinity Awards díjazottjai közé.

A soproni születésű fotós az elismerést április 25-én veszi át New Yorkban. Idén februárban a Forbes Magyarország is beválogatta a „100 Selfmade Magyar” közé, 2020-ban pedig elnyerte a World Press Photo díját. A Kisalföld régóta nyomon követi Eszter sikereit és a modern technikának köszönhetően az Antarktiszon is tudtunk vele beszélni.

Születésnap átszelve a Földet

– Legutóbb akkor írtunk önről, amikor a kíváncsiskodó jegesmedvés fényképével elnyerte a World Press Photo díját. Mivel foglalkozott mostanában és hogy került az Antarktiszra?

– Az Arktiszon, a Spitzbergákon voltam január huszadikától és a sarki éjszakában dokumentáltam a kutatók munkáját. Megörökítettem, hogyan dolgoznak a teljes sötétségben. Két hetet töltöttem ott és éppen a születésnapomon utaztam az Arktiszról az Antarktiszra, átszelve a Földet észak–déli irányban, hogy csatlakozhassak a mostani expedícióhoz. Ez egy közvetlen út volt és elég klassz élmény.

– A Forbes magazin februári számában azt írták önről: „Több ezer kutató tette fel az életét arra, hogy megértsük az északi sarkvidéket érintő ijesztő változásokat – Horváth Eszter pedig arra, hogy dokumentarista fotósorozataival bemutassa e közösségek kitartó munkáját és mindennapjaikat.” Hogyan fogadta a hírt, hogy bekerült a „100 Selfmade Magyar” közé?

– Itt, az Antarktiszon tudtam meg, nagyon meglepődtem. A Forbes válogatásába bekerülni mindenki számára elismerés és megtiszteltetés. Természetesen nagyon örültem neki.

A bolygó legtörékenyebb környezetében

– Most az Endurance 22 expedíció egyik tagja. Mi ennek a küldetésnek a célja, és mi az ön feladata?

– Az expedíció Sir Ernest Shackleton elveszett hajóját, az Endurance-t keresi, ami 1915-ben süllyedt el itt, a Weddell-tengeren. Emellett klímakutatók vannak a fedélzeten, akik méréseket végeznek a bolygónk egyik legtörékenyebb környezetében. Ez egy olyan térség, ahol az EU javaslatára a világ legnagyobb védett területét szeretnék létrehozni. Számomra ezért is különleges ez az expedíció. Február 5-én indultunk Fokvárosból és előreláthatólag március 12-én vagy 22-én fogunk visszaérkezni. Több mint tíz napba telt a hajóút, és amint megérkeztünk, azonnal elkezdődött az intenzív munka. 24 órában folyik a kutatás és a hajóroncs keresése. Én vagyok az expedíció hivatásos fotográfusa, ezért fontos, hogy lehetőleg mindenhol ott legyek és mindent dokumentáljak.

– Igazán veszélyes vizeken hajóztak. Milyen volt az útjuk?

– Két napig hatalmasak voltak a hullámok, amik szerencsére a táv felénél értek el bennünket, így már nem lettem tengeribeteg. Érdekes volt, ahogyan a hajó átment a néha húszméteres hullámokon: bedőlt, eltűnt a horizont és csak a tengert lehetett látni. Az alsó fedélzetre nem tudtunk kimenni, mert a hullámok folyamatosan átcsaptak rajta. Ezzel együtt nem nevezném veszélyesnek a helyzetet, mert nagy hajón vagyunk és rendkívül tapasztalt tengerészekkel.

– Mivel telik egy napja a hajón?

– Amióta elkezdődött a huszonnégy órás munka, alaposan felborult a napi menet. Nagyon keveset alszok, többször előfordult, hogy reggel hat órakor kerültem ágyba és pár óra alvás után már újra a jégen voltam. Ilyenkor persze lemaradok a fél nyolcas reggeliről, de igyekszem legalább az ebéden ott lenni, ami 11.30-kor kezdődik. Mindennap dolgozok a képeken, mert az expedíció hivatalos honlapjára is küldeni kell a fotókat, én is a kommunikációs csapat tagja vagyok.

Szerelemben a jeges világgal

– Korábban azt nyilatkozta, hogy az Északi-sarkon, a Spitzbergákon van igazán a helyén. Mit szeret ebben az életformában?

– Valóban az Arktiszhoz húz a szívem, ez egy nagy szerelem részemről a Jeges-tengerrel és a sarkvidékkel. A kutatások, amiket dokumentálok, a Jeges-tengernek és a jég vastagságának a változását követik nyomon, ami végső soron mindannyiunk életére kihat. A legkisebb eltérés is óriási hatással van a bolygó egészének klímájára. Nagyszerű dolog ennek a kommunikációjában részt venni. Másfelől nincs annál felemelőbb, mint a sarki éjszakában csodálni a fenséges természetet. Ez az élmény nagyon mély bennem.

– Sokan álmodnak efféle munkáról, de hogy lehet megkapni egy ilyen megbízást?

– Az Alfred Wegener Institute dokumentumfotósa és vizuális kommunikációval foglalkozó munkatársa vagyok, rajtuk keresztül. Emellett szabadúszóként is dolgozok olyan lapoknak, mint a Geo Magazin, a National Geographic vagy a New York Times.

Sopron az örök otthon

– Hol van az a hely, ahol két expedíció között megpihen?

– Négy éve Németországban élek, előtte pedig hat évet New Yorkban töltöttem. Novemberben költöztem Hamburgba, ott lakom, de a szívemben Sopron is örökké az otthonom marad. Fontos számomra, hogy rendszeresen hazamenjek a családomhoz, találkozzak anyuval, apuval a nővéremmel és az ő családjával. Ezért Sopronban is kialakítottam egy otthont.

– A szülei nem féltik? Mit szóltak hozzá, amikor kiderült, hogy nemcsak a New York-i tanulmányok erejéig kerül távol tőlük, hanem az év nagy részét a „világ végén” tölti?

– Kezdenek hozzászokni ehhez, most vagyok a tizenötödik expedíción. Már sokkal rutinosabban mozgok ezeken a veszélyesnek mondott helyeken, mint az első időkben. Tudják, hogy figyelek, jó kezekben vagyok és tapasztalt szakemberekkel dolgozok együtt.

A szívünk legyen az irányadó

– Ilyennek képzelte az életét, amikor diplomás közgazdászként 2012-ben fogta a megtakarított pénzét, feladta a fix bécsi állását és kiköltözött Amerikába, hogy beiratkozzon a fotósiskolába?

– Valóban volt egy fix állásom, egy biztos út, egy biztos élet állt előttem. Mégis úgy éreztem, hogy ez nem az én utam, és ha nem lépek az álmaim felé, akkor azt egész életemben bánni fogom. Minden egyes döntésemnél felteszem a saját, 85 éves önmagamnak a kérdést, hogy mit lépne. Amikor jött az ötlet, hogy feladok mindent és kimegyek New Yorkba tanulni úgy, hogy az összes addig megtakarított pénzemet befektetem az iskolába és az ott-tartózkodás költségeibe, akkor a 85 éves önmagam azonnal azt mondta, menjek és legyek bátor! Tudtam, ha ezt nem lépem meg, akkor később nem tudok a tükörbe nézni, mert nem álltam ki önmagamért, az álmaimért. Szerintem fontos, hogy ne a félelmeink, hanem a szívünk legyen az irányadó, mert így válik teljessé az életünk. Nem tudtam, hogy mi lesz a fotósiskola után, de a lelkem mélyén nem is ez volt a lényeges, hanem az, hogy megtegyem azt a bizonyos lépést, ami az álmaim felé vezet. Természetesen az volt a célom, hogy dokumentarista fotográfus legyek és csak ezzel foglalkozzak. A New York Timesnak és a National Geographicnak akartam dolgozni, és arról is álmodtam, hogy megnyerjem a World Press Photo díját, de ezek nem voltak konkrétumok.

– Eddig mindez bejött. Milyen volt a reakció, amikor 2020-ban, Magyarországon első nőként elnyerte a World Press Photo díját?

– Nagyon sok megkeresést kaptam rádióktól, televízióktól, újságoktól. Világszerte rengeteg fesztiválra, előadásra hívtak, amiknek egy része sajnos a pandémia miatt elmaradt, vagy csak online tartották meg, de így is nagy volt a figyelem.

Látogatók a jegesmedvék birodalmában

– Meséljen kicsit a díjnyertes fotóról, amin két kíváncsi jegesmedve látható!

– A fotó a Polarstern, azaz Északi csillag nevű jégtörő fedélzetén, a MOSAiC expedíción készült. A hajó be volt fagyva a jégbe, amivel egy éven keresztül együtt sodródott. Én három és fél hónapot töltöttem el rajta, közel az Északi-sarkhoz. Az expedíció legelején jártunk, amikor meglátogatott minket a két jegesmedve, egy anya és a bocsa. Odajöttek a hajóhoz és nézegették a kirakott zászlóinkat. Amikor elkészítettem a képet, éreztem, hogy ez „nagyot fog menni”, mert tudom vele szimbolizálni az expedíciónkat: mi látogatók vagyunk a sötét sarkvidéki éjszakában, a jegesmedvék birodalmában, azért, hogy a kutatók tanulmányozhassák a Jeges-tengeren végbemenő változásokat, ami végül is mindannyiunk életére kihat.

– Mire a legbüszkébb a pályafutása alatt?

– Éppen pár napja, február 17-én jelentették be hivatalosan, hogy a 2022-es Infinity Awards egyik díjazottja vagyok. Az átadóünnepség április 25-én lesz New Yorkban. Ezzel az elismeréssel nem egy képet díjaznak, hanem a klímakutatásban és a környezetvédelemért végzett eddigi munkásságomat. Csordultig van a szívem az örömtől, rendkívül boldog vagyok, hogy megkaptam a fényképészet egyik legnagyobb elismerését, pályafutásom alatt ez a legmagasabb kitüntetésem. Az külön is nagyszerű érzés, hogy a bejelentés éppen ezen az expedíción ért. Fontos megemlíteni, hogy a díjat azért a sok csodálatos együttműködésért is kapom, amiken keresztül televíziós riportereknek, magazinoknak, szerkesztőségeknek és előadás-szervezőknek beszélhettem a klímaváltozásról és a környezetvédelmi problémákról.

Névjegy

Horváth Eszter Sopronban született, a Nyugat-magyar- országi Egyetemen szerzett közgazdászdiplomát. Bécsben dolgozott, harminckét évesen, 2012-ben iratkozott be és végezte el a New York-i székhelyű International Center of Photography dokumentarista fotográfia szakát.

Hat évig élt New Yorkban, jelenleg az Alfred Wegener Institute fotográfusa és kommunikációs munkatársa. Hamburgban él, de minden évben több hónapot tölt el a zord sarkvidéken, kutatói expedíciók tagjaként. 2020-ban elnyerte a World Press Photo- díjat, idén februárban pedig az Infinity Awards 2022 elismerését. Fotóival korunk legkritikusabb problémájára, az éghajlatváltozásra hívja fel a figyelmet.