Kisalföld logö

2017. 06. 25. vasárnap - Vilmos 22°C | 32°C Még több cikk.

A názáreti Jézus arcai

Mit jelent ma a karácsony, ha eltekintünk az ünnepi étkezésektől, italozásoktól és az örömszerzéstől, amit a pogány szokásokból örököltünk meg? Ilyenkor eszünkbe jutnak a gyerekkori várakozások, álmodozások, de a havas reggeleken ritkán tapasztaljuk meg a jászolban fekvő Jézust, akit a szakállas pásztorok és a csillagot követő napkeleti királyok köszöntenek, miközben a háttérben az angyalok kórusa dicsőíti az Urat. Nos, mindez nagyrészt kegyes fikció.
Senki sem tudja, pontosan mikor született Jézus Krisztus. A nyugati egyház a IV. században tette december 25-re a dátumot, hogy ellensúlyozza a legyőzhetetlen Nap római ünnepét. Nem született Jézus i. sz. 1-ben sem, ahogy a nevéhez kötődő időszámítás sugallja. Az Újszövetség röviddel Heródes király halála előttre teszi az eseményt, ami i. e. 4-ben következett be. Egy VI. századi szerzetes, Kis Dionysius hibáztatható a téves számolásért: ő tette helytelenül Jézus születését 753 évvel Róma város megalapítása utánra, ahelyett, hogy 747-re vagy 748-ra helyezte volna az időpontot.

Mikor született?

Nos, akkor hát ki volt ez a zsidó fiú, akinek tévesen megállapított születésnapját azóta is megünnepli a világ december 25-én (az ortodox egyház területén január elején)? Fő információforrásunk, a négy evangélista két képet állít elénk Jézusról. János szerint – aki valamivel i. sz. 100 után írt – ő volt Isten öröklétű üzenete, aki megtestesült egy rövid időre, mielőtt felszállt volna a mennybe. A másik három evangélista – ők János előtt egy-három évtizeddel írtak – kevésbé emelkedett módon mutatja meg Jézust. Szerintük i. e. 5-ben vagy 6-ban született, és Poncius Pilátus idejében – aki Júdea római helytartója volt i. sz. 26 és 36 között – feszítették meg. Ők beszámolnak arról, hogy Jézus a szüleivel, Józseffel és Máriával élt a galileai Názáretben – ahol akkor Heródes fia, Antipás uralkodott –, négy fiú- és néhány lánytestvére volt. Jézus ácsként vagy házépítőként dolgozott.

Történetének lényegét Márk, a legkorábbi evangélista örökítette meg. Ő Jézust rögtön „közszereplőként" mutatja be, sehol sem utal születésére, gyermekkorára vagy neveltetésére. Arról sem ejt szót, hogy esetleg házas volt-e. A nőtlenség akkoriban szokatlan volt a zsidók körében, kivéve a szerzetesekhez hasonló esszénusokat, akikről az első századi zsidó íróknál és a holt-tengeri tekercseken olvashatunk. Az evangélisták azonban nem hozzák kapcsolatba Jézust az esszénusokkal. A nőtlenség választása bizonyára profetikus elhivatottságának tulajdonítható, ami a földi örömöktől való tartózkodásra ösztönözte, hogy állandóan készen álljon Isten szolgálatára.

Jézus i. sz. 29-ben tűnt fel az ismeretlenségből, amikor válaszolt Keresztelő Szent János bűnbánati felhívására. Amikor nem sokkal később Heródes Antipás letartóztatta Jánost, Jézus kinyilvánította, hogy hamarosan eljön a mennyek országa. Prédikált a galileai falusi zsinagógákban, csodás gyógyításokat vitt véghez, elkergette a kufárokat, s úgy vált híressé, mint a názáreti Jézus próféta. Magához vonzott tizenkét tanítványt – többnyire helyi halászokat –, s vándorló hivatását a galileai vidéken végezte. Elment falvakba, szőlőskertekbe, virágos rétekre, de elkerülte a városokat. A szinoptikus evangélisták egyetlen, végzetes látogatást említenek Jeruzsálem városába.

Szépség és erő

Üzenetét Izrael népéhez címezte, s tiltotta, hogy parancsai elérjenek a nem zsidókhoz is, bár alkalmanként könyörületet mutatott a nem zsidók iránt, s meggyógyította egy capernaumi római százados szolgáját, sőt, egy dél-libanoni görög asszony lányát is.

Tanítóként Jézus  hangsúlyozta Mózes törvényeinek jelentőségét és örökérvényűségét. Tudatában volt saját spirituális erejének is, ami nem annyira abban nyilvánult meg, ahogyan interpretálta az Ószövetséget, sokkal inkább a betegek gyógyításában, a beteg elméjűek megvilágosításában. Akárcsak kortársai, ő is a gonosz szellemek befolyásának tulajdonította a betegséget és a bűnt, s a gyógyulást, a megbocsátást és az ördögűzést rokon értelmű fogalmakként értelmezte. Az emberek vitték hozzá a betegeket a szombati istentisztelet után. Néhány szűk látókörű bigott azt suttogta, hogy Jézus megszegte a szombat törvényeit, de a szavakkal vagy érintéssel történő gyógyításai nem jelentettek igazi munkát.

Josephus Flavius, a zsidó történetíró valamivel i. sz. 100 előtt Jézust bámulatos tettek művelőjének nevezte. Keresztény terminológiával ugyanezt fogalmazza az Apostolok cselekedeteinek szerzője, amikor olyan embernek mondja, aki Isten létét hatalmas munkával és csodákkal bizonyítja.

Feltétlen hit

Jézus tanaiban nagyobb szépség és erő rejlett, és ezáltal különbözött kora többi zsidó karizmatikus személyiségétől. Ő jobban szerette a költői képzeletet, mint a filozofikus tanokat. Az Úr országát bőséges aratáshoz hasonlította, pici mustármaghoz, amely csodálatos cserjévé sarjad, vagy élesztőhöz, amely képes a lisztből kenyeret keleszteni. Példabeszédei istenközpontú világot mutatnak, amelyhez Jézus csodálatos tettei jelölik ki az utat. Ézsaiás prófétát visszhangozva kinyilvánította, hogy cselekedetei, mellyel visszaadta a vak látását, a süket hallását, a halott életét, azt bizonyítják, hogy Isten uralkodása már elkezdődött.

Megtért követőitől Jézus Istenbe vetett feltétlen hitet és gyermeki egyszerűséget kért, valamint hajlandóságot arra, hogy magukat és vagyonukat feladják a mennyország kedvéért. Úgy vélte, hogy értelmetlen tervezni, mivel a földi lét gyorsan véget ér.
Jézus vallásosságának összetevői a lelkesedés, a könyörület és a szeretet voltak. Szerette a gyermekeket, a betegeket és a kitaszítottakat. Az ő szemében a nyájához megtért bárány, a bűnbánó adóbehajtó vagy szajha kedvesebb volt a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz ember erénye.

Bár nem voltak politikai ambíciói, gyógyításai miatt sok ember a Messiást, Róma legyőzőjét és az örök béke megteremtőjét látta Jézusban. Elterjedt az a szóbeszéd, hogy ő lehet a Megváltó, ami hozzájárult ahhoz, hogy halálra ítéljék. Tragikus végét előre jelezte egy ösztönös tette a templomban. Az áldozati állatokkal üzletelő zajos kufárok és a pénzváltó uzsorások annyira felháborították a szent embert, hogy felborította asztalaikat és mérgesen kiűzte őket. Ezzel veszekedést váltott ki a zsúfolt város szentélyében a zsidó húsvét előtt, és magára vonta a papok figyelmét.

Emiatt a templom tisztségviselői, a béke hivatalos őrei Jézusban a fennálló rend lehetséges felforgatóját látták, azonnal közbe kellett hát lépniük. A zsidó vezetők még ilyen körülmények között is jobbnak látták a teljes felelősséget a kegyetlen római helytartóra, Poncius Pilátusra hárítani, aki halálra ítélte Jézust. Keresztre feszítették – talán i. sz. 30-ban, a zsidó húsvét előtt – azért, mert a római és zsidó hatalmasságok szemében rosszul cselekedett, rosszkor és rossz helyen.
Az Újtestamentum Jézus életrajzát a születés örömteli prológusával vezeti be, és éppígy fűzi hozzá a kereszt tragikumához az epilógust a feltámadás mennyei himnuszával. Jézus olyan mély hatást gyakorolt apostolaira, hogy neve erejének tulajdonították cselekedeteik folyamatos sikerét. Jézus így tanítványai szívében támadt fel, s él tovább mindaddig, amíg a keresztény egyház fennmarad.

Vermes Géza

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Az utolsó presszózongorista dala

Az eszpresszó nemcsak műfaj, hanem manapság a „csak a szépre emlékezők” menedéke is. Tovább olvasom