Jo Nesbø: Fejvadászok

Szerző: Jo Nesbø
Cím: Fejvadászok
Kiadó: Animus
Megjelenés éve: 2011
Oldalszám: 286

Stieg Larsson Millenium-trilógiája után kijárt volna a pihenés az „emésztőrendszeremnek”, én Stephen King ajánlására figyelve mégis újabb skandináv krimihez nyúltam. Ezúttal Jo Nesbø művével ismerkedtem össze. A norvég író egész idáig ismeretlen volt számomra, de nem így a hazai olvasóknál. Az Animus kiadó gondozásában tíznél is több kötete jelent meg, legtöbbjük a már jól ismert iszákos Harry Hole főszereplésével. A volt focista korábban bemutatkozott már zenészként is Norvégiában, számos gyerekkönyvet írt, mi mégis krimi íróként gondolunk rá, ha nevét halljuk. Vitathatatlan, hogy az írás tette igazán naggyá, csavaros észjárása a krimi műfaj legjobbikává emelte.

Tény, hogy a Nesbøvel való ismerkedést nem a Fejvadászokkal kell kezdeni, hanem inkább egy Harry Hole történetet kell kézbe venni, én a jó öreg Kingre hallgatva mégis ezt választottam. Ki ne akarna elolvasni egy könyvet, amit a mester zseniálisnak és letehetetlennek nevez? Lássuk csak, miről szól ez a történet!

Roger Brown Norvégia legsikeresebb fejvadásza. Noha a cím alapján a gyilkos fejvadászra gondolunk (?), itt mégis a munkaközvetítő a helyes értelmezés. Luxuslakásban él feleségével, aki egy galériát vezet. S hogy ezt a luxust fenntarthassa, Roger műkincstolvajként „dolgozik” mellékállásban. Felesége galériájában megismerkedik egy férfival, aki történetesen a legjobb jelölt lenne egy általa kínált magas vezetői pozícióba. Az már a szerencse ajándéka, hogy ez a férfi a művészettörténet egyik legkeresettebb képének a tulajdonosa is. Roger tehát készül a „kincs” ellopására, az egyik legmerészebb betörésére, csakhogy ezúttal a műkincs megszerzése váratlan következményekkel jár.

Attól még, hogy a főhős nem a várt(?) Harry Hole, ez egy remek, csavarban gazdag krimi. Az első száz oldalon fintorogtam kicsit, hiszen szoknom kellett Nesbø stílusát, eltartott egy ideig eldönteni, hogy valójában tetszik-e vagy sem, de a végére abszolút megkedveltem a sztorit. A csavaros cselekményt logikusan felépített magyarázatok kísérik, így a nagy kérdőjelek fokozatosan eloszlanak a végére. Meglepően mocskos fantáziája van az északi írónak, hiszen olyan gusztustalan jelenetekkel találkozik az olvasó, amelyek több érzékszervünkre is hatnak. Úgy írja le az árnyékszékben történő eseményeket, hogy érezzük a bűzt, lássuk magunk előtt a tragikomikus jelenetet, s halljuk a dermesztő csendet. Kevés humor van a sztoriban ugyan, - bár érezhetően próbálkozik a szerző-, de legalább nagyon beteg. Igazi vér-halál-csend hangulatú. Külön élmény volt megismerkedni egy fejvadász intelligenciájával, a módszerrel, amellyel a jelölteket kiválasztja egy állásra. Roger Brown karakterét is bírtam, becsülöm, ha egy férfi egyszerre kemény és gyengéd, s Roger láthatóan nagyon szerette feleségét, amellett, hogy munkájában egy tökös bűnöző.

Sajnos van negatív megjegyzésem is az egyébként jól összerakott krimiről. Amellett, hogy túlságosan rövid, erősen leegyszerűsített, olyan banális dolgokat kell megemészteni az olvasónak, amelyek mellett egy kezdő krimi olvasó sem tud szó nélkül elmenni. Nem igaz, hogy a rendőrség nem ismeri fel, hogy nem Roger fekszik a kórházban, az emberharapást se nézzék kutyaharapásnak a boncnokok, és az egynapos hulla se tekinthető egy-két órásnak.

A hibái ellenére nagyon szerettem olvasni, plusz pont jár Nesbø-nek, amiért úgy vert át, hogy fel sem tűnt, s igazán nagyra becsülöm, hogy minden bonyodalmat minimum egy duplacsavarral old meg. Ha ez egy gyengébb műve a sok közül, akkor számomra ez remek kezdet volt, mert ennél csak jobbak kerülhetnek a kezembe, s az Animus kiadónak köszönhetően a Police már az asztalomon vár.