Rosszabbul nem járhattunk volna

Romsics Ignác történésznek idén jelent meg „A Nagy Háború és az 1918–1919-es magyarországi forradalmak" című kötete.

Az USA hadba lépésével olyan erőfölény alakult ki az antant oldalán, amit a német hadvezetőség semmivel sem tudott ellensúlyozni. Ez döntött – állítja Romsics Ignác történész. Tegnap volt száz éve, hogy véget ért az első világháború.

– Régóta kutatom szülőfalum történetét. Az első világháborús levéltári dokumentumok között rengeteg olyat találni, amely a lakosság nehézségeire utal. Drágasági segélyekről, élelmiszer- és fémbegyűjtésről olvasni vagy arról, hogy a gazdák hadifoglyokat alkalmaztak valamelyest pótolandó a távol lévő férfiakat. Összességében mekkora teher hárult a hátországra?

– Olyan nagy, amekkorára a háború kezdetekor még csak nem is gondoltak. A hadvezetőségek terveinek hitelt adva a túlnyomó többség villámháborúval számolt. „Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek" – jelentette ki II. Vilmos német császár a mozgósításkor. Ám nem ez történt. A villámháborúból állóháború lett, amely mélyreható következményekkel járt, úgy a gazdasági, mint a társadalmi és politikai életben. A frontokra küldött férfilakosság munkaerejét a hadifoglyok és a nők munkába állítása, amire kérdésében utalt, csak igen részlegesen tudta pótolni. A kenyérgabona termelése így már 1916-ra a békebeli mennyiség kétharmadára, 1918-ra pedig felére csökkent. Visszaesett a közszükségleti cikkek termelése is, mert az üzemek elsődleges feladata a harcoló hadsereg ellátása lett – élelemmel, ruhával és persze fegyverekkel és lőszerrel. Mindez nagyarányú inflációval, a bérek visszaesésével és a jegyrendszer bevezetésével járt együtt. A háború elhúzódása és az életviszonyok romlása a frontkatonák és a hátország hangulatát egyaránt megváltoztatta. A hadüzenet és a háború hírét 1914 nyarán a lakosság többsége hazafias lelkesedéssel fogadta. Ezt azonban már 1915-től a céltalanság, a bizonytalanság és az elkeseredettség érzése kezdte felváltani. 1917-től a katonák körében egyre gyakoribbá váltak a szökések, a parancsmegtagadások, az öncsonkítások, sőt, a lázadások. A hátországban pedig megkezdődtek a tüntetések és a sztrájkok.

Fotó: Fortepan

Becslések szerint az első világháborús sebesülések mintegy háromnegyedét a nagy kaliberű, gyorstüzelésű és messze hordó ágyúkkal felszerelt tüzérség okozta.

A németek fekete napja

– 1918 első felében úgy tűnhetett, hogy a nehézségek dacára a központi hatalmaknak áll a zászló, hiszen a már bolsevikok irányította Oroszországot és Romániát is sikerült megadásra kényszeríteni. Mi billentette mégis az antant felé a mérleg nyelvét? Csak az Egyesült Államok 1917-es hadba lépése?

– Igen. A központi hatalmak Oroszország kiesésének köszönhető katonai fölénye addig tartott, amíg a friss amerikai hadosztályokat át nem szállították az óceánon és be nem vetették őket. 1917 végén még csak 176 ezer amerikai katona tartózkodott Franciaországban, 1918 júliusában azonban már 1,2 millió. Velük jött ezerötszáz mozdony, mintegy húszezer gépkocsi és több száz löveg. Ezzel olyan erőfölény alakult ki az antant oldalán, amit a német hadvezetőség semmivel sem tudott ellensúlyozni. Nagyon világosan megmutatkozott ez az 1918. augusztusi amiens-i csatában, amelynek kezdetekor a német állásokra több mint kétezer ágyú ontotta a tüzet és több száz repülő szórta a bombákat. Majd megindultak a tankok – összesen 430 –, és nyomukban a gyalogság. Az antantcsapatok harminc kilométer szélességben átszakították a frontot, egy nap alatt tizenkét kilométert haladtak előre, több mint négyezer ágyút zsákmányoltak, 27 ezer németet ejtettek fogságba, s mintegy tízezret lőttek agyon vagy tettek harcképtelenné. Ludendorff német tábornok teljes joggal jelentette ki, hogy az volt „a német hadsereg fekete napja".

– Ezenkívül milyen harctéri történések vetítették előre a központi hatalmak – Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia – vereségét?

– Az amiens-i áttörés után csak idő kérdése volt, hogy a központi hatalmak mikor kapitulálnak. Ismeretes, hogy a leggyengébb láncszemnek Bulgária bizonyult, amely már szeptember 29-én letette a fegyvert. Ezzel megnyitotta az utat a Balkánon az ottani francia, brit és szerb erők előtt. Az osztrák–magyar hadsereg képtelen volt hatékony ellenállásra, folyamatosan vonult vissza. Október 25-én már Kragujevác közelében húzódott a frontvonal, alig több mint 50 kilométerre Belgrádtól. Bulgáriát Törökország követte október 30-án, Törökországot pedig az Osztrák–Magyar Monarchia november 3-án. Ezt az olasz haderő sikeres támadása előzte meg október 24-én. Bár az osztrák–magyar csapatok egy-két napig hősiesen védekeztek, a támadók számbeli túlereje (26:19) és tüzérségi fölénye (3200:1350) végül megtette a hatását. Utoljára a német hadsereg kapitulált, 1918. november 11-én.

– Az antant országai még sokáig bírták volna a harcot? Vagy ők is erejük végén jártak?

– A brit és a francia gazdaságot is megviselte a háború, de nem annyira, mint a központi hatalmakét. Ennek egyik fontos oka az volt, hogy két-három évnyi nemzeti jövedelmüknek megfelelő kölcsönöket kaptak az Egyesült Államoktól. Nekünk nem volt ilyen külső támogatónk. Shvoy Kálmán, az olasz fronton harcoló magyar erők őrnagya, későbbi tábornok, altábornagy és országgyűlési képviselő a fegyverszünet napjaiban naplójába jegyezte: „Ha nem is jött volna a belső és külső front összeomlása, pár hónap múlva az általános anyaghiány miatt kellett volna letenni a fegyvert. (…) Nem volt ennivaló, nem volt ruha, nem volt lőszer."

Első világháborús pillanatfelvétel egy lövészárokból. Fotó: Fortepan

Felnyíltak a szemek

– Tudjuk, hogy a magyar lakosság is csak a propaganda által megszűrt információkból értesült a fronton történtekről. Mennyire volt tisztában a közvélemény 1918 őszén azzal, hogy közel a vereség?

– Azt tudták az emberek, hogy a vereség közeleg, ám azt, hogy ez pontosan mikor következik be, természetesen nem. A balkáni visszavonulás és IV. Károly 1918. október 16-i manifesztuma, melyben nemzeti tanácsok alakítására szólított fel, és bejelentette a birodalom osztrák felének föderalizálását, mindenesetre azoknak is felnyitotta a szemét, akik addig csukva tartották.

– Sokaknak nem azért tűnhet furcsának az első világháborús vereség, mert az ellenség még az ország földjére sem lépett?

– Ez csak azzal a megszorítással igaz, hogy 1914 végén az orosz hadsereg átlépte az Északkeleti-Kárpátok hágóit, 1916 augusztusában pedig a román hadsereg tört be Erdélybe. Másrészt egy háborút nemcsak saját, hanem ellenséges területen is el lehet veszíteni. Napóleon sem Franciaországban, hanem Oroszországban (Borogyinónál) és Belgiumban (Waterloonál) szenvedett vereséget.

– Mekkora emberveszteséget szenvedett el a Monarchia és azon belül Magyarország?

– Az Osztrák–Magyar Monarchia összesen kilencmillió embert állított fegyverbe, közülük 3,4 milliót a Magyar Királyság területéről. A kilencmillióból 1,1 millió esett el, csaknem 3,6 millió sebesült meg, s több mint kétmillió került hadifogságba. A halottakból mintegy 530 ezer, a sebesültekből 1,4 millió és a foglyokból 833 ezer esett ránk. A halálos veszteségek tehát a magyarországi lakosságot valamivel nagyobb arányban sújtották, mint az örökös tartományok népességét. Európa, Afrika és a Közel-Kelet csataterein összesen mintegy nyolc és fél, kilencmillióan vesztették életüket, és legalább húszmillióan sebesültek meg. Ezek jóval nagyobb számok bármelyik korábbi háború áldozatainál, lényegesebben kisebbek viszont a második világháborús veszteségeknél, amelyben a becslések szerint 50–55 millióan haltak és 35 millióan sebesültek meg. Ami pedig Magyarországot illeti: 1941 és 1945 között a 14,5 milliós összlakosság 6,2 százaléka pusztult el. Közülük 340–360 ezerre becsülhető a katonák s közel félmillióra a zsidó vagy zsidónak nyilvánított civilek száma.

Fotó: Fortepan

Sejthető következmények

– Niall Ferguson brit történész néhány éve a modern történelem legnagyobb hibájának nevezte, hogy az Egyesült Királyság belépett az első világháborúba 1914-ben, amelyben a győztes oldalon állt ugyan, de azon az áron, hogy birodalma megroppant a hatalmas veszteségek súlya alatt. Az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbia elleni hadüzenetét a végeredmény ismeretében tekinthetjük kapitális baklövésnek?

– Azért nehéz erre válaszolni, mert nem tudjuk, hogy ellenkező esetben mi történt volna. Annál rosszabbul azonban, mint így, bizonyosan nem jártunk volna.

– A győztesek a „Jaj a legyőzötteknek!" elv alapján jártak el a vesztesekre kényszerített békeszerződésekben. Már 1918 novemberében is látszott, hogy így fog történni?

– A gondolkodó elmék előtt nem volt kétséges, hogy egy vesztes háborút nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchia, hanem a történelmi Magyarország sem élhet túl változatlanul. Tisza István miniszterelnök kezdetben ezért ellenezte a háborút annyira, s miután akaratát nem tudta érvényesíteni, ezért tett meg mindent a háborús erőfeszítések fokozása érdekében. Mások ugyancsak sejtették a vereség következményeit, még ha a nyilvánosság előtt nem is beszéltek róla. Berzeviczy Albert volt miniszter és képviselőházi elnök 1915. március 23-án például naplójába jegyezte: „Minél később kötjük meg a békét, annál rosszabb lesz, az ország pedig belepusztul ebbe a háborúba." Persze a drasztikus változásoknak nemcsak a háborús vereség volt az oka, és nem is csak a győztes nagyhatalmak akarata, hanem a birodalom és Magyarország soknemzetiségű jellege is. A háború nemcsak a szociális feszültségeket fokozta, hanem a szeparatista nemzetiségi törekvéseket is felerősítette. A kérdés 1918 tavaszától nem az volt, hogy megmaradnak-e a régi határok, hanem az, hogy hol fognak húzódni az újak. Ezeket végül a párizsi békekonferencia állapította meg 1919 tavaszán.