Magyar Radír 2016 - Fűri Mária: Utazás

Ha volt egy kis idő a vonatindulásig, bement a restibe. Egy nagyon hosszú kávét kért, sok vízzel, két kockacukorral, tejszínnel. Szerette a helyet, a közeget, azt, hogy leülhetett, mert kinn a váróban nem voltak már padok. Így nem volt vita a hajléktalanokkal, akik a rendszerváltás után a váró padjain pihentek meg. Szerette a meleg folyadékot, amivel aztán kibírta Pestig, mert leginkább az volt az úti cél. Aztán kiment a negyedik vágányhoz – szinte mindig onnan indul a Nyugatiba az intercity – és a vonat érkezéséig a peronon üldögélt, vagy sétált és nézelődött. 

Egy ilyen alkalommal történt, hogy felnézett az állomás melletti felhőkarcoló tetejére, és először érezte azt, hogy neki rajzolnia kell. Soha nem volt ilyen igénye, tehetsége meg végképp nem, egyenesen antitalentum volt. De a fent csillogó, fémrudakra erősített, fém félgömb antennák lenyűgözték. Úgy gondolta, akármilyen jó fényképezőgépe lenne, akármekkora zoommal, nem adná vissza azt, amit itt és most szívesen felskiccelt volna egy papírra. Eszébe jutott a volt kolléganője, aki más okból egy telefonszámot és egy nevet ajánlgatott, ott állítólag három nap alatt megtanítják az embert rajzolni, valamiféle terápiás céllal, tehát nem azért, amiért ő most ripsz-ropsz ez után a tudomány után vágyakozott. Talán meg kellene próbálni, gondolta, de tétlen maradt az ügyben. Úgysem lenne rá sem ideje, sem energiája – túlságosan nehezen dolgozza fel az élményeit; hol azon töprengett, hogy más mit mondott és miért, hol azon, hogy ő mit mondott és miért, vagy éppen hogy miért nem mondott valamit, amit mondania kellett volna, és ez az állandó töprengés az utazásokkal együtt leszívta az erejét. 

De azért attól kezdve figyelte az épületek tetejét, és meglepődve állapította meg – inkább csak magának –, hogy mennyire változatosak. Különösen a forgó, csillogó szellőzőszerkezeteket csodálta – a városok élőbbek, elevenebbek, változatosabbak lettek, furcsa módon éppen a szemében egyéniséget nyert tetőszerkezetek révén. Olyan nagyon azért nem bámészkodott, a klímás vonatok ablakait nem lehet lehúzni, elveszett a kapcsolat a külső térrel – viszont egy-egy vagonbelső az utazás időtartama alatt egy sajátos miliőjű belső teret jelentett, ami minden utazásnál más és más.

Elmúlt már az az idő, amikor könnyen szóba elegyedtek az emberek. Talán fiatalok egymás közt. De ő már nem volt fiatal, bár lélekben igen; a kontraszt még rosszabb volt, mert távolabb vitte a realitásoktól. Nem volt ez egyedi eset, másokon is látta, másoktól is hallotta, hogy így működnek: belül fiatalnak érzik magukat, és csak a külső reakciókébresztik rá őket a valóságra. Meg aztán a többség az okostelefonját nyomkodta – ő sem volt kivétel –, egy beszélgetés kezdeményezésétől mindenki tartott, könyvet cipelni meg minek, amikor a telefonon minden elérhető; egy 5–6 órás utazást unatkozás nélkül át lehet vészelni telefonálásokkal, üzenet- és e-mail-küldésekkel, internetezéssel (már ha éppen működik a wifi, vagy ha megengedheti az ember magának a mobilinternetet). Azért minden utazásnál történt valami – kiváltódtak sajátos reakciók még ebben az egyenként magukba zárt világokban is.

Egyszer például egy mozgássérült, nehezen beszélő fiúval és az anyjával utazott. Nem repesett az örömtől, mikor leült. Tudta, hogy most nem gubózhat be mobilos magányába. És valóban, végigbeszélgették az utat. Megtudta az anyától, hogy nem szívesen ülnek le melléjük. Utaznak minden héten, van erről tapasztalata. Vasárnap feljönnek, csinálnak valamilyen közös programot, aztán irány az intézet. A gyerek kommunikatív volt, voltak kérdései. A beszélgetés alapján megállapította, hogy nem egy elhanyagolt sérült fiatal ül vele szemben: a fiú tájékozott volt, és bár nehezen beszélt, volt véleménye a szóba kerülő egyszerű témákkal kapcsolatban. 

Személy szerint egészséges megoldásnak tartotta a család döntését: hét közben intézet, hét végén családi együttlét. Egy olyan intézményben, ahol mindent a célnak rendelnek alá, ahol az életfunkciók, a játékok, a közlekedés és érintkezés egymás között feltehetően szakemberek által felügyelt, biztonságérzetet adhatott az ott élőknek és a normál életvitel lehetőségét a családnak. Kevesen tudják lelkileg és anyagilag felvállalni azt, hogy a gyerek folyamatosan a családdal éljen. Látott már ilyet – az az átszellemült és boldog arckifejezés, ami abból a fiúból sugárzott, lenyűgözte, és néhány rövid pillanatra maga is átlényegült tőle –, de ez a megoldás csak kivételesen ajánlható. Különleges adottságú, erős lelkű embereknek, és azoknak, akik mondjuk egy olyan nagyvárosban élnek, ahol könnyebben elérhetők a fejlesztő terápiák és kezelések. Az anya beszélt arról is, hogy vallásosak lettek, hogy a hit nagyon sok mindenen átsegítette őket, egyházi táborokról beszélt, ahol maga is részt vett a munkákban, és ahol a fia jól érezte magát. Később szidta az öregeket, akik az utazásaik alkalmával nem segítenek, inkább a fiatalokra lehet számítani (de hiszen ők az erősebbek, lehetnek is segítőkészek, gondolta, de hangosan nem mondta). Az utazás végén az asszony szakszerűen lerendezte a dolgokat, beemelte a kamasz fiút a kocsiba, leszedte a csomagokat, és előrement a kijárathoz. Úgy tűnt, nem vette jó néven, hogy a beszélgetés végén azt mondta neki: ne adják fel az intézetet, hiszen ott munkája is lenne a gyereknek, ne vigyék vissza a kis faluba, inkább maradjanak az eddigi ingázós megoldásnál.

Egyszer egy ukrán férfipárral utazott. Ő Pestről hazafelé, ők ketten meg valahol Cegléd körül szálltak fel. A négyes ülésen szemben ültek vele. Nem lehetett nem odafigyelni rájuk. Az idősebb negyven körüli, az átlagosnál férfiasabbkülsejű, a másik korát huszonöt-harmincra saccolta. Rövid időn belül jött a kalauz, jegyeket, igazolványt kért. A fiatalabb előadta a kért papírokat, okmányokat, miközben kissé agresszíven tudakolta, hogy minden rendben van-e. A kalauz jól kezelte a helyzetet, nem szólongatta, csak mondta, ha felszáll valaki és ide szól a jegye, át kell adni a helyet, és távozott. A fiatalember kifogástalan, sőt mondhatni, szép kiejtéssel beszélt magyarul, de egymás között ukránul vagy oroszul beszélgettek. Nem tudta eldönteni – sok szó ismerős volt, mégis alig értett valamit. Kilenc év orosztanulás ennyit ért csak? Vagy ukránul beszéltek, és csak a közös szavak miatt gondolta, hogy oroszul beszélnek? Egyáltalán, miért gondolta, hogy ukránok? Azon a vonalon nem szoktak oroszok utazni. Ukránokkal  vagy inkább Ukrajnában élő magyarokkal viszont találkozott már többször is. Ami most szokatlan volt, az a folyamatos, bizalmas kommunikáció egymás között – a fiatalabb időnként a másik vállára hajtotta a fejét, néha rövid ideig szunyókált, aztán folytatták a beszélgetést. Közben néhány szót váltottak a közelben ülőkkel is. A gyéduska továbbment – jelezték az idősebb úrnak, aki visszafordult  és egy szpaszíbát mondott látható örömmel, hogy emlékszik még a szóra. Tőle meg megkérdezte a fiatal férfi (tökéletes magyarsággal), mikor érnek Nyíregyházára. (Talán egy nagymamát látogatnak meg? – tűnődött. A kitűnő kiejtés erős magyarországi gyökerekre utalt.) Nem a válaszra volt szükségük, inkább csak tesztelték, mennyire lesz barátságos a reakció. Nem esett nehezére a készséges felelet, rokonszenves volt a két összetartozó férfi, tapinthatóak voltak a kapcsolódási pontok köztük és a körülöttük ülők között. Ez egyébként is egy „jó kocsi" volt – nemcsak a kupéknak, az összefüggő terű vasúti kocsiknak is különböző a légköre –, mint egy rádióvevő, úgy működik itt az ember; sokszor alig látható jelek alapján jön létre az érzet: érdekes, jó, idegesítő, kellemetlen a környezet.

Eszébe jutott egy régebbi eset, amikor egy Kárpátalján élő magyar nővel utazott. Viszonylag könnyen és gyorsan beszédbe elegyedtek, vagyis inkább az beszélt szokatlan, de érthető magyar kiejtéssel. Valamikor a rendszerváltáskörül történt, a fiatal nő egy pesti családnál volt háztartási alkalmazott. A gyermekét így tudta eltartani, hogy ingázott akét ország között. Háromhetenként utazott haza. Néha órákat kell várni a határátkelőhelyen, mondta. Sajnálom, hogy nem tanultam meg oroszul, mondta ezt is (oroszt mondott, nem ukránt). Tehát nem lát reményt arra, hogy átjöhetne Magyarországra; láthatóan kimerítő és megalázó ez a két haza közti ingázás, gondolta az elhangzó mondat után, és elfacsarodott a szíve. Szégyellte magát, mintha ő is felelős lenne azért, amit megfogalmazott a nő – aki nem értelmiségi volt, akinek lehetnek reményei és ambíciói, építő kapcsolatai az anyaországgal – csak egy cselédlány.

Aztán voltak élmények, amelyeknek az időtartama csak néhány percben mérhető, mégis sokáig foglalkoztatták. Egyszer egy fiatalasszony ült előtte,  gyerekkel. A gyerek nyűgös volt, a fiatalasszony a karjára vette. Mivel előtte ültek, jól látta a gyereket, és megtette a szokásos  gyerekvigasztaló gesztusokat. Aztán hirtelen rossz érzése támadt. Úgy látta, az asszony teljesen rá akar hagyatkozni, és ebbe az utcába nem akart besétálni. Elfordította a fejét, kinézett az ablakon, majd lehunyta a szemét, jelezve, hogy ennyi volt. Később elkezdett olvasni. A nő Szolnoknál szállt le, nem köszöntek el egymástól.

Vannak embercsoportok, akik olyan hangosan beszélgetnek, hogy nem lehet nem meghallani őket. Egyszer a kocsi túlsó végén egy kedélyes, korának megfelelően testes, „kortárs" úr mondta a körülötte ülő kis társaságnak: persze, ismerjük az ilyet, mindenhez hozzászól, mindenről véleménye van, de nem tud semmit. Ezen is morfondírozott sokat. Hol a politikusokra gondolt, akik gátlás nélkül nyilvánítanak véleményt témákban, amelyekhez szemmel láthatóan nem értenek, hol saját magára. Szeretett vitatkozni, az oda-vissza érvekből tanult a legtöbbet, de ebből újabban csak konfliktusai származtak. Elromlott a világ, állapította meg időnként csalódottan. Milyen inspirálóak voltak a régi viták, mennyi, még ha gyakran dilettáns lelkesedés is fűtötte azokat – ma már minden véresen komoly, és mindenhol rosszindulatot szimatolnak.

Az egyik utolsó útján egy páros ülésre szólt a jegye. A páros üléseket valóban pároknak találták ki. Egymás mellett ülni három órán át – bizalmasabb kapcsolatot feltételez, akár együtt hallgatásra, akár beszélgetésre, akár valamilyen csendes tevékenységre gondolunk. De hát ez egy idegen férfi volt. Érdekes, besorolhatatlan arccal – nem látszott sem ingázó munkásnak, sem kiküldetésben járó értelmiséginek. Mindenesetre a lába előtti táska szerszámostáskának tűnt. A mai vonatokon a beszélgetések maximum az utazás utolsó tíz percére korlátozódnak – kb. ennyi az, amelyet viszonylag értelmes információkkal ki lehet tölteni anélkül, hogy utána töprengeni kéne azon, hogyan is folytassák. Megkockáztatta, hogy hamarabb induljon a beszélgetés. A saját állapotát felmérve úgy gondolta, egy kicsit hosszabb társalgás is menni fog, és egy órával az úti cél előtt megszólította a férfit. Budapestről munkából hazafelé? Valami ilyesmivel indított. Nem, Bécsből, jött a meglepő válasz. Az ország keleti feléből ritkán tart Bécsbe, aki dolgozni akar. Bécsből, de szeretne már hazajönni, a maga ura lenni. Munkásszálláson lakik kint, néhány éve csak külföldön dolgozik. Volt már hosszabb ideig Szerbiában, Nyugaton dolgozott több helyen, most éppen Bécs a soros. De haza szeretne jönni, ismételte (Haza! Haza! – jutott eszébe az E. T.-ből); korrektek kint, megfizetik, de ez mégsem életcél, a hierarchia nagyon erős, az előrejutás reménytelen. A férfi egyébként elmondta többször, hogy ez hosszabb történet, ez hosszabb történet, ilyenkor úgy érezte, nem feltétlenül akarja egy ismeretlen elé tárni a lehetséges mozgatórugókat. Kicsit politizáltak is, a külföldi munkák ellenére az utazótárs képben volt. 

– Nem is volt rossz, amit csinált, csak ne szólalna meg, mert olyankor az ember csak kapkodja a fejét – mondták, egyetértve egymással, az egyik politikusról. Leszállás után, elköszönéskor, a férfi nyújtott kezet, őt várta a férje, és elindultak hazafelé.

Grafika: Kustán Roland

A Magyar Radír novellákat a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.