„Messzimamik” sóhajai

„Jó ez testnek-léleknek”
Én – ahogy mondani szoktam – gyárilag örök aggódó típus vagyok, így hát jó nekem, hogy gyermekeim és Luca unokám a közelben vannak, naponta látom őket. Ma már nincs távolság, napi kapcsolat is lehetséges a világ bármely pontjáról, de nekem az a szerencsém, hogy a 4 éves Luca unokámat heti 2-3 alkalommal kézen fogva vezethetem az oviból és beszélgetünk. Képzeld mami az történt, hogy... és mondja az élményeit. Vagy most a nagy hóban bejártuk a ligetet, hógolyóztunk, csodáltuk a gyönyörű havas tájat, nagyokat nevettünk (gyógyító nevetés) és beszélgettünk. Ha nincs Luca, akkor lehet hogy ki sem dugom az orrom a zord időben, de így menni kell, és jó ez testnek-léleknek. Több ismerősömnek van távol unokája és amikor mondom, hogy bocs mennem kell, vár az unokám, akkor az a válasz: „de jó neked, én csak 2-3 hét múlva látom”. Szép feladat ez, és az a tudat, hogy segíthetek, jó érzéssel tölt el. Az anyukák rohanó életében jó érzés, ha tudják, hogy van egy biztos pont akire számíthatnak. Remélem hogy egészségem (betegségem) engedi, hogy még sokáig számíthatnak rám, és természetesen én is mindenben számíthatok rájuk.
Szabó Istvánné, Ági

„Elfogadás, alkalmazkodás”
Nekünk az a fontos a feltett kérdés szempontjából, hogy mi a jobb a gyerekeinknek, az unokáinknak. Természetesen rosszabb, ha távol vannak, de ha ez fontos az ő megélhetésük, lehetőségeik szempontjából, akkor elfogadjuk ezt a helyzetet és megpróbálunk alkalmazkodni hozzá. A rendszeres kapcsolattartást megkönnyíti a telefon, a számítógép, rendszeresen el is utazunk hozzájuk (szerencsére mozgásképesek vagyunk és már ingyen utazhatunk országon belül) és ők is látogatnak bennünket. Hátrányként az jelentkezik, hogy a hétköznapok folyamán nehezebb egymás segítése, mindkét fél jobban magára utalt a problémák megoldásában.
Mi szerencsésnek érezzük magunkat, mert egyik lányunk Győrújbaráton lakik, a másik Veszprémben, 3 illetve 2 unokával, így ha nem is teljesen közel, de nem is túl távol vannak. Győrújbarátra hétköznap is ki tudunk „ugrani” kocsival vagy busszal és ők is gyakran járnak Győrbe. Veszprémbe leginkább hétvégéken jutunk el, és ők is ilyenkor jönnek hozzánk. Ezek hosszabb találkozások, mint az előbbi, így ennek is van előnye a családi kapcsolat ápolása szempontjából. Úgy gondolom, ugyanezek lennének fontosak, ha netán külföldre kerülnének.
Hamburger Istvánné, Marika

A szeretet a legfőbb kapocs
Négy unokánk közül egy úgy került Gyöngyösre, de mintha Ausztráliában lenne: szülei elváltak, csak telefonon tudunk vele érintkezni. Kettő Budapesten lakik; minden szünetet jórészt nálunk töltenek. Egy – a legidősebb – itt lakik a közelünkben. Azaz mindkét kérdésre tapasztalatra alapozott válaszokat tudunk adni.
Az, hogy egyik unokánkat szinte sohasem láthatjuk, legfeljebb képről, nagyon kellemetlen. Ugyanúgy szeretjük, mint a többit, a csomagok a különböző alkalmakra mennek – végül is a nagyszülői lelkiismeretünket elvileg megnyugtattuk, de gyakorlatilag nagyon fáj, hogy nem tudunk találkozni.
A budapesti kettővel – leányunk gyermekeivel – a szokványos nagyszülő-unoka kapcsolatot alakítottuk ki. A gyermeknevelés a szülők felelőssége és joga. A mi felelősségünk ebben a kérdésben arra terjed ki, hogy a felfogásbeli különbségeinkkel ne akadályozzuk az ő nevelési elveik érvényesülését (Nem ultimátum, hanem közös megegyezés!) Ebből adódóan a szeretet a legfőbb kapocs köztünk és az unokák között. A viszonylagos távolságnak előnye, hogy így lehetnek időszakok, amiket az unokákra áldozhatunk (az iskolai szünetek például, amikor lejönnek), a gyerekek alig várják, hogy jöhessenek, vagyis mindkét félnek időszakonként nagy örömöt szolgáltatnak a találkozások. Az együttlakásnak a legnagyobb hátránya az lenne, hogy a mindennapos együttlét valószínűleg alapot adna a generációk közötti súrlódások kialakulására. Hogy érvekkel is alátámasszuk: mi mindketten tanárok vagyunk, de a lányunk és a férje is. Vagyis mind a négyen. Azonban valóban más generációhoz tartozunk, mert nevelési elveink különböznek. A mi elveink többet támaszkodnak a tradíciókra, de sikerük a gyermekeinken látszik. A gyermekeink nevelési sikerei viszont tudományos pilléreken állnak, és várják, hogy a jövő majd gyakorlati bizonyítékokat szolgáltat igazukhoz. Természetesen nem szeretnénk, ha a tradíciók legyőznék a mai tudományos nevelési elveket.
A legidősebb (már 19 éves) leányunokánk – főképpen amiatt, mert fiunk családja viszonylag hamar felbomlott – tulajdonképpen kicsit saját gyerekünkként van számításba véve. Ő is édesanyjánál lakik, de az iskolából fennmaradó idejének legalább felét nálunk tölti. Jelenleg az érettségire készül, amihez a tanár nagyszülők hathatósabb segítséget tudnak nyújtani. A nagyobb korkülönbség miatt rajta tapasztaltuk meg, mik azok a generációs ellentétek – bár ezek azért soha nem érték el azt a kenyértörésig is eljutó feszültséget – amiket jó néhány tanítványunk problémáin keresztül tapasztaltunk. Ez esetben nagyon jó, hogy közel lakik, mert széles sávon sok olyan segítséget tudunk megadni neki – anyagi és erkölcsi-nevelési téren egyaránt –, amit különböző okokból otthonról eleve nem tudna megkapni. Nincsenek tapasztalataink arról, mi lenne, ha távol lakna, de tudjuk, hogy sokkal nehezebb – illetve nyomasztóbb – lenne a helyzet.
Gyula, Marcsi

Kevesebb idő, nagyobb öröm
Két felnőtt gyermekünk van. Egy lány és egy fiú. Az élet és a fővárosi álláslehetőségek úgy hozták, hogy mindkét gyermekünk Budapesten él. A lányunk házasságban, két gyermek édesanyjaként. A fiúnk szintén Budapesten él és dolgozik, még nőtlen. Gyermeke nincs. Egyetemi tanulmányaik alatt és után mindketten különféle ösztöndíjakkal bejárták Európát, a fiunk egy félévet Amerikában is eltöltött. Tehát a lehetőség megvolt, hogy esetleg külföldön ragadjanak.
Az unokás családnál a budapesti távolságot is nagynak érzem, mivel így sokkal kevesebb időt tölthetünk az unokáinkkal. Nem beszélve arról, hogy így kevesebb lehetőségünk van arra, hogy a mindennapi életvitelükbe segítséget nyújtsunk. Mivel a férjemmel mindketten nyugdíjasok vagyunk, ha Győrben élnének napi szinten tudnánk segíteni, óvodából, iskolából elhozni, különórákra kísérni, stb. Ha hívnak mindig megyek, és amit tudok, segítek. A gyermekek gyakran hosszabb időt töltenek nálunk, és nagy örömünkre szolgál, hogy nagyon szeretnek nálunk. A fent leírtakat hátrányként éljük meg. Előny talán az, hogy mivel kevesebb időt töltünk együtt, nagyon tudunk örülni egymásnak. Az együtt töltött időt igyekszünk mindig tartalmasan, szeretetben eltölteni.
Szabó Andrásné

Az unokák miatt repült
A mi gyermekeink 2011-ben munkahelyükről lehetőséget kaptak, hogy családostól Londonba költözzenek munkavégzés céljából. Két gyermekük van, a mi unokáink. Amikor biztossá vált már, hogy mindenki mehet (apa anya gyerekek) én a nagymama voltam az első aki azt mondta, csak menjetek. 2011 augusztusában kiköltöztek. Az első iskolai szünet októberben volt és mi már mentünk is ki „vigyázónak”. Életemben akkor ültem először repülőn, a férjem már előtte repült. 10 napig voltunk kint, azóta már többször is, de csak mindig iskolai szünetben. Nyáron az unokák itthon nyaraltak, mindig nagyon várjuk a találkozásokat. Mielőtt még azt hinné bárki is, hogy nagyon jól mehet nekik, leírom, mi már nem vásárolunk magunknak össze mindent. A repülőjegy árát gyűjtögetjük.
Le kell írjam, nagyon sok magyarral találkoztunk ott kint, inkább fiatalok. Akik itthon diplomát szereztek, ott pedig szobalányok vagy szobapincérek. Elnézést egy kicsit elkalandoztam a kérdezett témától, de ott kint sem kolbászból van a kerítés. Mi, amikor csak lehet, találkozunk és ha minden igaz, akkor már 2013-ban a gyerekek itthon folytatják az iskolát. Jól beszélnek angolul, sőt a kiejtésünket már ki is javítják.
Egy 9 éve már boldog nagymama

Gyerekeikhez közel költöztek
A témában való kérdésfelvetését nagyon aktuálisnak és életszerűnek érezzük. A nagyszülői szerepeket, érzelmeket mindenképpen jelentősen meghatározza, hogy az unokák közel vagy távol laknak a nagyszülőktől. Családunkban mindét esetre van példa. A nagyszülővé váláskor minden nagyszülőben megfogalmazódik a kérdés, hogy mennyiben lesz részese az unokák nevelésének, szükség lesz-e rá, és ha igen, akkor milyen mértékben. (Jelentős szerepet játszik még az a tényező is, hogy a nagyszülők még aktív korúak, vagy már nyugdíjasok.)
Felmerülnek tehát tisztázandó kérdések:
A nagyszülők akarnak-e az unokák neveléséből aktív részt vállalni, egészségi állapotuk ezt milyen mértékig teszi lehetővé számukra?
A szülők munkahelyi elfoglaltsága menyire igényli a napi részvételt, Meg tudják-e oldani munkahelyi elfoglaltságuk, időbeosztásuk mellett a szülők a gyermekek iskolába(ból), óvodába(ból) való szállítását, az iskolai, óvodai időszak utáni felügyeletét, ellátását? Csak az iskolai, óvodai szünetek időtartama alatt van-e szükség az intenzívebb nagyszülői jelenlétre?
A szülők (unokák) és a nagyszülők közti földrajzi távolság lehetővé teszik e egyáltalán a nagyszülői segítség igénybevételét? Lehetőség van e ezen a téren kisebb vagy nagyobb módosításokra?
Ezen kérdések tisztázása a szülők és nagyszülők között nagyon fontos feladat. Kell, hogy mindenki tisztán lássa szerepét. Ennek alapján tudják csak a nagyszülők is kialakítani – ha szükséges – az új életformájukat.
Esetünkben nyugdíjas nagyszülőkről van szó. Sikerült életünket úgy alakítani, hogy mi kerültünk gyerekeinkhez, unokáinkhoz közel. Gyermekeinknek csak így tudunk a mindennapokban segíteni. Mindezt részben objektív okok (gyermekünk munkahelyi elfoglaltsága) szükségessé is tették, valamint belső igényünk is volt arra, hogy résztvevői legyünk unokáink életének.
Természetesen mindennek előnyei, hátrányai is vannak. Az előnyöket is több dimenzióban lehet bemutatni. A nyugdíjas életmód beköszöntével természetes, hogy bizonyos mértékben szűkebbé válnak az ember kapcsolatai, energiái szabadulnak fel. A felszabaduló energiákat kötik le az unokákkal való  szorosabb kapcsolat kialakításának örömteli percei, az unokákkal való foglalkozások boldog pillanatai. Energiákat mozgósító annak a megélése, ahogy az unokák is egyre jobban igénylik a velünk, nagyszülőkkel való együttlétet, közös programokat. Megnyugtató látni napról, napra szellemi, testi fejlődésüket, gyarapodásukat, s jó arra gondolni, hogy e gyarapodás, fejlődés mögött mi nagyszülők is ott állunk a háttérben.
Örömmel tölt el bennünket, hogy segíthetjük napi tanulásukat, az iskolából, óvodából, különórákról való hazajuttatás feladatában is besegítünk. Mindezek új tartalmakat is adnak a nagyszülői életformának.
Hátrányok, amelyeket vállaltunk:
Időbeli lekötöttség, az unokák napirendjéhez, órarendjéhez való alkalmazkodás szükséges. Odafigyelést igényel, hogy a mai szülői nevelési elveknek megfelelő, ahhoz közelítő nevelési gyakorlatot jelentsen a nagyszülői közreműködésünk. Be kell látni, hogy sokat változott a világ az óta, mióta, a mai nagyszülői nemzedék szülőként élte az életét. Másként (nem jobban, nem rosszabbul!) nevelnek a mai szülők, sok vonatkozásban más nevelési elveket is követve. Nagy kompromisszumra van szükség ennek belátásához, tudomásul vételéhez.
Körültekintő szervezést igényel, hogy mint nagyszülők saját művelődési, szellemi programjainkat szervezni tudjuk (színház, hangverseny, Nyugdíjasegyetem). Az erről való lemondást nem is várják el gyermekeink

A családi közelség hívei
Feleségemmel erkölcsös, hazánkat és a hagyományokat tisztelő nevelésben részesítettük gyermekeinket. Eddig sok országban nyaraltunk együtt velük, ahol megtapasztalhatták más népek kultúráját, életmódját is. Iskolájukban előmenetelük jó, elégedettek vagyunk velük. Széleskörű világlátásuk alapján valószínűsíthető, hogy tanulmányaikban igénylik és igénybe is veszik a külföldön való ismeretszerzést, tanulást, sőt a gyakorlati munkavégzés idegen földön való megtapasztalását is.
Mi szülők azonban azt szeretnénk, ha tanulmányaikat – az első diplomáig – környezetünkben, hazánkban fejeznék be. Nem bánnánk, ha szakmájukban – akár humán, akár reál jellegű – szerezhetnének külföldön is gyakorlatot, mert idegen nyelveket tanultak és tanulnak.
Ugyanakkor nem szeretnénk, ha már a végleges szakmájukban dolgoznak, nagyon távol élnének tőlünk, különösen nem, ha külföldön kellene letelepedniük a biztos munkájuk miatt. Mi a családi közelségben való maradás híve vagyunk, ennek csak előnyeit látjuk kölcsönösen, mind a szülők és mind a gyermekek és unokák szempontjából is.
A jelenleg kialakult bizonytalan életkörülmények miatt nagy jelentősége van a biztos hátteret nyújtó családi közösségnek, így a szülők, nagyszülők közelségének. A pozitív összetartás csak előnyökkel jár, és ez igaz fordítva is, azaz a szülők, nagyszülők támaszkodhatnak a gyermekeikre, unokáikra is.
Frigyes

„Néha el tudnék olvadni!”
Köszönöm, hogy felkeresett kérdéseivel. A nyugdíjasok többsége örül, ha valaki kíváncsi a véleményére. Sajnos nem tudok szokványos választ adni, de kevés olyan kérdés van, amire nem válaszolok. Gondolataim – ha közlésre kerülnek – sorstársaimat, és azokat a szingliket, akik nem is vállalnák az anyaságot, vagy azokat a szülőnőket, akik egy mozdulattal túladnak gyönyörű, egészséges gyermekükön, talán elgondolkodtatják.
Nagyon tudatosan készültem az anyaszerepre, gyakorlatilag már 14 éves koromban olyan felelősségtudattal vittem bölcsődébe a testvérem gyermekeit, hogy az osztályfőnököm – látva ténykedéseimet – egyszer az egész osztály előtt megdicsért. Házasságom idején háromszor álltam anyai örömök előtt, de a sors akaratából mindhárom kicsi babám meghalt, mielőtt megszületett. Foglalkoztatott az örökbefogadás, ennek lélektani hatásai ránk és a gyerekre, jogi kérdései, de férjem más gyermekének a felneveléséről hallani sem akart. Nagyon szeretem a gyerekeket – a másét, ha már a sajátomat nem szerethetem – és úgy érzem a kisgyerekek is szeretnek engem. Pillanatok alatt kapcsolatot tudok teremteni rokonok, barátok gyerekeivel. Volt olyan élményem a játszótéren, miközben rokon kislányokra ügyeltem, hogy távoli ismerősöm azt gondolta, az én unokáim. Ugye milyen igaz, hogy a látszat néha csal?
Csodálatos érzés lehet gyermekünk, unokánk gyarapodását látni, érzékelni, ahogy nyiladozik az értelme, látni bennük egy kicsit önmagunkból. Aztán, ha a gyerekek, unokák távolra kerülnek, biztosan hiányoznak. Amikor 2-3 hét után újra találkozom a rokon kislányokkal és a második mondatuk az, hogy már hiányoztál, hát el tudnék olvadni! Az igazság az, hogy addigra már ők is nagyon hiányoznak nekem és ezt a tudtukra is adom. Ma már a kapcsolattartásra számtalan lehetőség van. Azt a pontot kell megtalálni, ameddig szívesen látja gyermekünk és családja a nagyszülőket és örömmel érkeznek látogatóba a nagyszülőhöz. Azt gondolom, mindkét fél részéről ki kell építeni és nagyon finom érzékkel ki is lehet építeni egy határvonalat, ameddig szívesen segít a nagyszülő és szeretettel, köszönettel fogadják segítő szándékát.
Szerintem akár közel, akár távol élnek szülők, nagyszülők, gyermekek, unokák egymástól, ha ráéreznek arra, hogy meddig szabad ajánlgatni jó szándékunkat és hányszor szabad azt igénybe venni, akkor kevesebb konfliktus keletkezik generációk között. Hátrányos lehet az, ha településhatárok, netán országhatárok választják el egymástól a nagyszülőket és unokákat, pedig hirtelen szükség lenne arra, hogy a beteg gyereket rábízzák és ne idegenre. Viszont néha nem árt, ha a fiatal szülők a nagyszülők igénybevétele nélkül igyekeznek megoldani helyzeteket, mert lássuk be, attól, hogy a nagyszülő nyugdíjas, még az unokázáson kívül akadhat más programja és ilyenkor talán előny a távolság. Kérdés, kinek a számára!
Erzsi

Több ezer kilométer távolság
Lányom a családjával – akkor három éves kisfiával – három éve bevándorlási engedéllyel Ausztráliába költözött. Elhatározásuk, hogy ott éljenek és boldoguljanak végleges. Milyen érzés a távollétük? Nem lehet megszokni. Állandó várakozás. Várakozás a vasárnaponkénti számítógépes „láthatásokra” és az esetleges hazalátogatásra. Az unokát megnézhetjük, hogy szépen fejlődik, játszik és még nem felejtett el magyarul beszélni. Az ünnepek nélkülük nagyon nehezen telnek. A távozásuk előtt pár hónappal közölték a hozzátartozókkal, hogy elhagyják Magyarországot. Az volt a döbbenet mindenkinek. A nagyszülők pedig egyre idősebbek lesznek, de a számítógépen keresztül nem lehet igazán a kis Gáborral sem játszani, sem szeretgetni. Ez nem az igazi gyermek-nagyszülő kapcsolat. 2012-ben a lányom Magyarországra látogatott a kisfiúval. Azóta is emlegeti az élményeit. Milyen érzés  Nagyon rossz, hiszen ők nem szándékoznak visszajönni, mi pedig nem tudjuk őket meglátogatni. Számtalan olyan véleményt is hallottam, hogyha itt élnének Magyarországon, akkor sem látnám őket többször, mert nem jönnek látogatni. Ez lehet, hogy így van, de megvan az az esély, hogy fogjuk magunkat, és mi megyünk látogatóba, mert itthon van, és nem több ezer kilométerre távol a mi otthonunktól.
Pénzes László

Nem telepszik rá a fiatalokra
Elöljáróban annyit, hogy két harmincas éveiben járó gyermekem (lány és fiú) és lányomtól három unokám van. Mindkét gyermekem taníttattam, és segítettem őket abban, hogy céljaikat (pedagógus, jogász) elérjék. Egy szülőnek nehéz dolog, hogy el tudja engedni gyermekét, amikor már képes az önálló életre anyagilag is. Ha másik városban tanul, akkor folyamatos az elszakadás, míg tanul, gyakrabban hazajár, utána pedig már egyre ritkábban. A szülőnek el kell tudnia fogadni, mi a fontos a gyermekének, és örülni annak, hogy gyereke azzal foglalkozik, és azt teszi, amit szeret, ami a célja.
A fiam először egy évig volt külföldön, majd 2 év itthonlét (de nem az én lakóhelyemen) után most már negyedik éve ösztöndíjas külföldön. Nehéz megszokni, hogy évente egyszer jön haza néhány hétre. De a mai modern világ eszközei lehetővé teszik, hogy naprakész kapcsolatban legyünk így is. Internet, skype, web-kamera, ezek lehetővé teszik, hogy képben, videóban és hangban is részesei lehessünk egymás életének. Így könnyebb a távolságot legyőzni. De boldog vagyok, hogy párjával együtt jól érzik magukat abban a távoli országban, és sok magyar szokást mutatnak meg az ottaniaknak. Így válnak világpolgárrá, és sok nemzet tagjait tekinthetik barátjuknak. Olyan országban élnek, ahol elfogadják a sokféle nemzetiséget, és olyan városban, amely a legélhetőbb közé tartozik.
A távolság hátrányát és előnyét nem mérlegelem, az ő döntésüket tiszteletben tartom, és ehhez alkalmazkodom. Saját tapasztalatomból tudom, hogy mire van szükségük, mi a jó nekik. A szüleim hasonlóan viselkedtek velem, és örültem, hogy engedték a saját tapasztalatszerzést, az önálló életet.
Lányom és unokáim 15 km-re laknak tőlem. Velük gyakran vagyok együtt, segítem őket, amiben tudom. Hol anyagilag, hol felügyeletben, foglalkozásban, ellátásban. Unokáim viszem edzésre, különféle programokra a korosztályuknak megfelelően. Gyakran játszom velük, járunk uszodába, moziba, színházba. Ha a szülők esti programra mennek, akkor alkalmanként vállalom a felügyeletet. Egy nagyszülőnek meg kell találnia azt az optimális időt, amikor még nem telepszik rá a fiatalokra. Nem szabad túlzásba vinni a beavatkozást, ottlétet, hagyni kell őket, hogy éljék saját életüket, és nekem is szükségem van magánéletre, kikapcsolódásra, emberi kapcsolatokra, barátokra. A közelség hátránya, hogy néha hirtelen ugrasztják az embert, amikor maguk is meg tudnák oldani a helyzetet, mert ez az egyszerűbb. Előnye, hogy folyamatos a kapcsolat, az unokák élvezik az együttlétet, és tartalmas kapcsolat alakul ki köztünk. Jó látni és érezni az unokák ragaszkodását, szeretetét, és törődését! Megosztják velem élményeiket és gondjaikat, amiben igyekszem nekik segíteni, jó tanáccsal ellátni őket. A családnak is sokszor kell segíteni ügyek intézésében, ház körüli teendőkben, a háztartásban. De ezt is mértékkel teszem.

Unoka-elvonási tünetek
Érdekes a kérdésfeltevés és tulajdonképpen gondolkodnom kell a válaszon, annak ellenére, hogy volt és van is mindenféle helyzetben részem. Egy évig lakott nálunk a lányom férjével, a kettő és négyéves kisfiúkkal, amíg el nem készült az új lakóhelyük. Nagyon szép időszak volt és mindenkinek kívánok ilyen lehetőséget, bár a kisebbik először haragudott rám, azt gondolva, hogy miattam kellett elhagyni a régi kedves otthont. Részünk lehetett és újra átélhettük azt az időszakot, amikor még a gyerekeink voltak kicsik. Amikor elköltöztek, egy ideig unoka-elvonási tüneteim voltak. Mint nagyszülő, érdekel a fejlődésük és bár elköltöztek, igaz csak néhány kilométerre, hála a technikának, napi kapcsolatban vagyunk. Emellett élik a saját életüket és mi is a miénket, de tudjuk és érezzük a szeretetüket, ragaszkodásukat.
Fiaméknál is van egy  óvódás kisfiú unoka, ők Budapest mellett laknak és viszonylag gyakran találkozunk, többnyire ő látogat meg bennünket, ilyenkor a szülők szabadságot kapnak. Velük is majd napi kapcsolatban vagyunk a telefon és az internet segítségével.
Nagyszülőtársaim között van jó pár, akiknek külföldön van az unokája, de úgy látom egy nagyszülő számára nincs akadály, megy, utazik, kiköltözik, segít és vendégül lát. Igazából szomorú lennék, ha távolra kerülnének tőlem a szeretteim, nem érezném őket, magamat annyira biztonságban. Igaz, többféle lehetőség lenne a kapcsolattartásra, de félő, hogy fizikai akadályai is lennének. És talán a távolság el is választhat tőlük, amit nem szeretnék.
Eszter

Egy-egy futó puszi
Úgy érzem, hogy ebben a században nem az a fontos már, hogy lakhelyileg milyen közelségben vannak a gyerekek és az unokák. Igaz, hogy az én véleményemet az is meghatározza, hogy már nem szükséges napi kapcsolatban lennem az unokáimmal, mivel a legkisebb is a 13. évében van.
Sajnos a gyerekeim és az unokái is nagyon elfoglaltak, így csak egy-egy futó puszi erejéig futja az idejükből. Én is annak örülök, ha szépen haladnak céljaik elérése érdekében. El kell fogadni, hogy már nem lehet ölbe véve szeretgetni őket, és a lányaimnak is leginkább telefonon és e-mailben adom a tanácsokat illetve hallgatom a problémáikat.
Nagyon jó lenne a régi idők több generációs együttléte, de úgy érzem, hogy ennek a lehetősége már nem fog visszajönni és az életünket ennek megfelelően kell alakítani.
Nagyon röviden összegezve:
– a közelség előnye a fizikai együttlétből fakadó sűrűbb érintkezés, egymás segítésének lehetősége
– a közelség hátránya viszont az, hogy esetenként nagy toleranciát igényel, ezáltal az együttlétekből nem mindig a legboldogabb állapot jön létre, valamint azt is hátránynak érzem, hogy a mindennapi gondjaik a nagyszülők szívét is terheli.
– a távolság előnye, hogy a találkozások ritkulásával maga a találkozás öröme magasabb szinten élhető át, valamint a napi gondok együttérzésének lehetősége kevesebb, így annak negatív hatása is kisebb.
– a távolság hátránya az, hogy egy kicsit kimaradunk egymás életéből mivel ebben az esetben a „félszavakból is értjük egymást” élménye természetesen egyre kevésbé lesz tetten érhető.
Dr. Pénzes Tivadarné

Az unoka távolléte nehezebb
Érdekes kérdése, ami eddig nem is fordult meg a fejünkben, egy kicsit elgondolkodtatott. A mi esetünkben átéltük, átéljük mindkét generáció távollétét. Fiam „csak” más városban tanult, de valahogy nem éreztük a hiányát, mert hetente hazajárt. De mikor végleg más városba költözött tőlünk 120 km-re már fájdalmasabb volt a búcsú. Igaz tudtuk, hogy elérhetőek, s a szerelem és munka vitte el – ez megnyugtató volt. Ma már természetes a távollét, hisz eltelt közben 20 év.
Az unoka távolléte valahogy nehezebb. Ő is fokozatosan szakadt el, hisz előbb az iskolák miatt, majd „végleg”.
A hátrány, amit érzünk, hogy nem tudjuk bármikor megsimogatni, szeretgetni őket. Nem tudunk velük napi kapcsolatot kialakítani – bár telefonon gyakran beszélünk.
Ebből adódnak az előnyök is. (Nincs napi kapcsolat.) Jobb, ha nem tudunk mindent első „kézből”, s már kozmetikázva jutnak el a problémák hozzánk. Hisz mi már hajlamosak vagyunk az ijedségre. Nem tudunk az ő fejükkel gondolkodni. De a szeretet, ami összeköt bennünket gyermekeinkkel, unokáinkkal minden akadályt legyőz. Megoldja a távolságot, és a közeli izgalmakat segíti tompítani.
Egy megértő mama, Vilma

„Kéznél vagyunk”
Érdekes kérdéseket kaptunk. Ahogy látjuk, számunkra ezek „örökzöldek”. Ezt arra alapozzuk, hogy 43 évvel ezelőtt felségem másik országba, Magyarországra került férjhez, jött hozzám. Így mint fiatal (23) tapasztalta meg, hogy milyen érzés távol lenni szülőktől, szülőhelytől. Átérezve a másik országban maradt szülők aggódó féltését… Természetesen akkor még nem voltak olyan lehetőségek, mint ma. Közlekedés, telefon, SMS, skype, email, stb. Ugyancsak nehezítette a helyzetet a határ, amelyet csak bizonyos feltételekkel, meghatározott ideig lehetett átlépni. Négy évbe telt a honosítás, hogy a Csehszlovák, majd „hontalan” állampolgárság után megkapja a magyar állampolgárságot… Ez egy külön tortúra volt, honosítani a születési anyakönyvi kivonattól a házassági anyakönyvi kivonatig minden hivatalos okmányt. (Csehszlovákiában volt az esküvő.)
Így mindennapi, közvetlen nagyszülői segítséget nem tudtak adni, illetve mi nem tudtunk kapni.
Jelenleg az ellenkezőjét éljük át: mindkét gyerekünk Győrben lakik. Lányunknál van két unoka. Az unokákkal majdnem naponta találkozunk, a telefon mindennapos.
Most érezzük át, hogy az unokák közelsége mit is jelent a nagyszülőknek, amit a mi szüleink nem tapasztaltak a távollétünk miatt. Természetesen nem csak a nagyszülők profitálnak a közellétből, hanem lényeges terhet tudunk átvállalni a gyerekeinktől. Az unokák már iskolába járnak, így besegítünk az iskolából való hazakísérésben, ha kell, visszük őket a különböző szakkörökre, foglalkozásokra, egyéb programokra. Szinte bármikor, ha kellünk, „kéznél” vagyunk. Nem beszélve arról, hogy az unokák is nagyon szívesen töltik velünk az időt. Néha kényeztetjük is őket. Ez a közellét azt is jelenti, hogy több esetben lehetőségünk van közös családi összejövetelre. Természetesen a „gyerekek” közelsége egy biztonságot ad nekünk nagyszülőknek is.

A szeretet áthidalja a távolságot
A gyerekeink 18 évesen repültek ki a családi fészekből (főiskola, egyetem, külföldi munkavállalás), nem korlátoztuk őket vágyaikban, mi is akartuk ezt. Mégis végigsírtam az utat hazafelé az autóban a repülőtéri búcsúzkodás, illetve az első budapesti kis szoba berendezése után. Előttük mosolyogtam. Tudtuk, hogy megváltozik valamennyiünk élete. Mára 4 gyönyörű, okos unokánk van (Levente 11, Ákos 9, Szofi 8,5, Vince majdnem 6 éves). Budapesten élnek a szüleikkel. Elfogadtuk, hogy távol élnek tőlünk, de a szeretetük áthidalja ezt a távolságot. Így is gyakran találkozunk (3-4 hetente), rendszeresen beszélünk telefonon, skype-on, vagy SMS-ezünk. Gyakran vigyázunk a már nem is olyan kicsikre, az óvodai, iskolai szünetek, ünnepek nagy részét együtt töltjük. Ők Budapesten megtalálták a boldogulásukat, a hivatásukat, a párjukat – ennek mi is örülünk. Nem avatkozunk az életükbe, de tudják, hogy mindig mögöttük állunk. Néha azért elgondolkodom, mi lesz, ha egészen megöregszünk, vagy magatehetetlenek leszünk? Bízunk a gyerekeinkben, büszkék vagyunk rájuk, bízunk a jövőben is, minden élethelyzetből megpróbáljuk a legjobbat kihozni, még ha nehézségekkel találkozunk is időnként. A szeretet, a bizalom és az erős akarat sok mindenen átsegít. Azt a rövid időt, amit külföldön töltöttek, nem szerettük, mert értelemszerűen kevesebbet találkozhattunk, ám annak is megvolt a maga haszna.
Polgár Gyuláné Marika

Többre vágyunk
Unokám születésekor ők a város egyik részén, mi a másikon laktunk. Nagyon szép időszak volt. Mint friss nyugdíjast arra kértek gyermekeim. hogy munkát ne vállaljak, nekik segítsek. Örömmel tettem, én szoktattam bölcsődébe, majd óvodába. Ha beteg volt, reggel jött a telefon, hogy a következő busszal menjek. Mindig örömmel, szó nélkül tettem. Azóta eltelt pár év, most kb. 100 méterre lakunk egymástól, de olyan ritkán látom őket, mintha az ország másik részén laknának. Karácsony óta nem láttam őket (sajnos). Más nagyszülőktől is hallottam ezt a mellőzöttséget, ha már nincs szükség ránk. „Mi nem érünk rá, dolgozunk.” – ez a magyarázat. Karácsony, születésnap, névnapkor jönnek, akkor nagyon aranyos az unokánk. Olyan nagy kérés az, ha többre vágyunk?
Egy szomorú nagymama

„Én lettem a messzimami”
Olyan kérdést érintett, amely fájó pont a szívemben. Egyedüli leánygyermekemet, szinte önállóan neveltem fel hét éves korától, sok küzdelemmel, tanulással, plusz munkával. Kettőnk kitartásának eredményeként a pécsi jogi egyetemre nyert felvételt, és az iskola befejezését követően, sajnos tőlem 210 kilométerre alapított családot, abban a városban, ahol a férje nőtt fel. Mit tehettem, elfogadtam. Jöttek a hosszú utazások, szinte kéthetente jöttünk-mentünk, hogy láthassuk egymást.
Aztán megszületett az első unokám, Ákos, majd két évre rá Lili. Ekkor éreztem, hogy mekkora hátrányban vagyok a nagy távolság miatt. Nem adatott meg azaz első pillanat látványa, amikor a szülőszobából kihozták a kicsiket, nem tudtam napi szinten látni, ahogy felnőnek, nem kísérhettem őket iskolába, óvodába. Én lettem a „messzi mami”. Hiába volt, hogy a lehetőségekhez képest továbbra is jöttünk-mentünk egymáshoz.
A kicsik születésekor természetesen szabadságot kértem és már utaztam is, hiszen bennem élt még, hogy a lányom születésekor milyen gyenge voltam és az édesanyám is jött hozzám és ellátott az első néhány napban. Később, amikor óvodába, iskolába jártak a kicsik, sokszor utaztam át az egész Dunántúlon, hogy láthassam az évnyitókat, évzárókat, az ünnepségeket, ahol elmondtak, elénekeltek egy-egy verset, éneket. Minden családi ünnepet, találkozást, ahol együtt voltunk, hosszú szorongás előzött meg, hogy vajon épségben ideérnek-e, vagy simán leérek-e hozzájuk. Úgy gondolom, a leírtakból egyértelmű a véleményem, hogy a távolra került gyermekek, unokák, szinte száz százalékban hátrányt jelentenek egy szülő, nagyszülő számára. Abba még bele sem gondoltam, hogyha már esetleg nehezebben tudom ellátni magam, és nehezebb lesz már az utazás, mit jelent ez a távolság?
Illemszky Ildikó

Az unokákból sosem elég
Köszönöm kedves megkeresését, nagyon érdekes témát vet fel. Nekem két fiam, két kis menyem és öt szeretni való kis unokám van. Hál Istennek közel laknak hozzám. Nagyon jó érzés, hogy gyakran láthatom őket, részt vehetek az életükben, óvodai, iskolai szerepléseiket láthatom. Az unokákból sosem elég, boldog vagyok, ha jönnek, játszhatom velük együtt, vagy csak nézhetem őket, ahogy egymással játszanak. Az életben a legnagyobb ajándék a család, folyamatos örömforrás számomra. Én csak az előnyeit élvezem annak, hogy a közelemben élnek a gyerekeim. Nagyon szeretem és tisztelem mindkét fiamat és menyemet, szép családi életet élnek az unokákkal és velünk, nagyszülőkkel is.
Tündi mama

A rajzokat meg kell őrizni
Az első témában – ha a gyermekek, az unokák távolra kerülnek – hála a jó Istennek, jelen pillanatban nem vagyunk érintettek. Így nem is akarunk belegondolni. Amennyiben a sors ránk cáfol, akkor majd megírom érzéseinket.
A második témában – ha a gyerekek, az unokák közel laknak – már a felvetett gondolattól is érzések tömege szállja meg a lelkünket és a tudatunkat. Részemről képtelenségnek tartom „EHE” módszerrel megközelíteni és megírni ezt a témát. (Előny / Hátrány = Eredmény) Ezt a témát én sokkal emberibbnek tartom, minthogy perezzek az eredményért.
Nekem a két témával kapcsolatban azonnal a következő ismert közmondás jutott eszembe. Jobb távolról szeretni, mint közelről gyűlölni. Ez a közmondás, ha jól belegondolok, egyúttal válaszként is elfogadható arra, hogy mi az előnye és mi a hátránya a távolságnak és a közelségnek. Én ellenben ezt a gondolatmenetet jobbnak tartom elfelejteni, mert ellentmondásba keveredek önmagammal, de főleg az előzőekben leírtakkal.
Akkor most induljunk ki a közismert és általános receptből. Adva vannak a nagyszülők, vagyis mi, a gyermekeink, vagyis a szülők és az ő gyermekeik, gyermekük, vagyis az unokák. A mi esetünkben, divatos szóval élve, két „alomból” három fiú unoka. A megfelelő korkülönbség is megvan. Két unokánk már régebben kirepült a nagyszülők védő, nevelő szárnyai alól. A legnagyobbik középiskolában elsős, a testvére nyolcadikos, aki már megírta az írásbeli felvételi vizsgáit, megtéve az első lépést a középiskola felé. A kisebbik – már ő is iskolás –, általánosban elsős. Ő még szívesen visszatér a mamához és a papához, sőt tudatosan minden hétvégére megérkező családtag. Ezekből kikövetkeztethető, a két család nem közvetlenül velünk él, de közel.
A leírt családmodell, azonnal felkínálja, felszínre hozza az emlékek és a jelen szépségeit, az unokákhoz köthető nagyszülői érzéseket. A nagyok is voltak kicsik, a kicsi már kezd nagyocska lenni. Következésképpen átéltük a felcseperedés kezdeti dolgait, majd az értelmük nyiladozását, egyéniségük alakulását, önállósodásukat, beilleszkedésüket az ovis csapatba, az iskolai életbe és a sport révén a versenyhelyzetekbe.
Leírhatatlan az az érzés, amikor 4 vagy 5 évesen a vizes autómosó kefével írták az aszfaltra az a-t, az anya és az apa betűt vagy a keresztnevük kezdőbetűit. A világon nincs annyi papír, amit ne tudtak volna telerajzolni az ő kis fantáziájuk szülte dolgokkal. Na nagyik, ezeket kell megőrizni és az e korban folyamatosan róluk készített videókat, fényképeket. Tapasztalat szerint, sokkal később is kiérdemelhető velük a gyermeki ragaszkodás, a bizalom és a kötődés, az őszinte kacagás.
Felejthetetlenek az Oviolimpián való részvételek, az első érmek és oklevelek. Az óvodai versmondások és évzárók az unokák szereplésével. Ezek után hirtelen egy új közösség, az iskola. Részünkről, ugyanúgy, mint a szülők részéről újfajta izgalom, az új és félreértett helyzetek rendbetétele a buksi fejekben, teljes odafigyelés, segítségadás. Pár hónap és a dolgok ritmusossá és megszokottá válnak. Jönnek az eredmények a fiúk, a szülők, a nagyik örömére. A nagyok hajráznak, mert már értik, hogy a továbbtanulás a járható út az egzisztencia megteremtéséhez. Véleményem szerint egyáltalán nem hanyagolható el a sportolói közösségek közvetlen hatása, az edzői irányítás, elvárás és szigor, a küzdeni akarás és tudás birtoklása. Hajrázik a pici is a piros pontokért, hogy a piros pont „létrán” minél feljebb kerüljön. Az ő céljai korához illően és annak megfelelő léptékűek, de egy biztos, az iskoláját dicsérendő, motiválók.
A teljesség igénye nélkül felsorolt életképek, villanások abból az eltelt s máig tartó időből, amikor elsőnek a mama, majd jómagam is nyugdíjba kerültünk. Visszagondolva, meg kellett állapítani, hogy gyermekeink és velük együtt az unokáink közelsége, mindig kötelez. Ez a kötelezettség, látható, vagyis kézzel fogható és egyben láthatatlan, vagyis mentális is lehet, melyeknek közös nevezője illetve összefoglaló megnevezése a körültekintő segítség. És ez így normális. A közelség ezt indukálja. Mivel az élet megindulása, általánosan fogalmazva az élet menete szakaszokra bontható, a segítség szükségessége, formája, időigénye, mindig más és más. Segíteni kell, amikor a szülők visszamennek dolgozni vagy kezdődik az óvoda vagy az iskola vagy az úszásoktatás vagy az edzések, a tavaszi, téli szünetek, és így tovább. Megfogalmazható, hogy ezek rendkívül nagy kötöttséget és felelősséget is jelentenek.
Zárva a témát, ilyenkor óhatatlanul keletkeznek jó és rossz érzések. Ezeknek eredője illetve gerjesztője lehet a szülő vagy a gyerek vagy mi magunk, de általában a közeg és a körülmények is. Egy biztos, ezek az érzések a mi, azaz a nagyszülői érzéseink. A mi tulajdonunk, melyből véleményt lehet formálni magunk közt, de a vélemények meg is beszélhetők, a tapasztalatok megfogalmazhatók, továbbadhatók.
Ács Gusztáv

A rétes ki se hűl
Én tulajdonképpen már mindkét kérdésre választ tudok adni, mivel két nagyobb gyermekem már családot alapított és itt élnek a közelemben. Napi kapcsolatban lehetünk egymással és az unokákkal, ami rendkívül jó érzés. Kölcsönösen segíteni tudunk egymásnak, amiben csak lehet. Még ha csak apró dolgokban is. Legkisebb gyermekünk az egyetem befejezése előtt áll, neki most kell jó állást találnia és egzisztenciát teremtenie. A nyáron költözött Budapestre, ami hála a jó közlekedésnek rövid idő alatt elérhető. A túrós rétes szinte ki se hűl, olyan gyorsan oda lehet érni. Több alkalommal megfordultam nála, szinte naponta, hiszen én felügyeltem a mesterembereket a nyári lakásfelújításkor. De többször vittem a kertből a friss zöldséget, gyümölcsöt. Én fogadtam a szállítókat bútorvásárláskor. Hát ilyesmik. Nem nagy horderejű dolgok, mégis fontosak. És főleg az, hogy az ember szeretettel, szívesen teszi. Hát ennyiben tudnám összefoglalni a gondolataimat a témával kapcsolatosan.
Ottó

„Nem felejtem a mosolyt”
Egyetlen, fiúgyermekünk tanulmányainak befejezése után Budapesten vállalt munkát. Előre tudtunk róla, mert szakdolgozata meghatározta munkahelyét, ahova a konzulense hívta. Nem foglalkoztunk azzal, hogy nekünk hátrányos lesz a távoli munkahely, csak arra összpontosítottunk, hogy lakáshoz juttassuk. Belenyugodtunk, hogy ritkábbak lesznek a személyes találkozások, de mindig irigyeltük azokat a szülőket akiknek a gyermekei közelben laknak.
Fiunkkal és családjával kapcsolatunk szoros és bensőséges. A gyakori utazás fáradtságos – egyre inkább – és költséges. A távolság ellenére két unokánk életéből rengeteg gyönyörű és kellemes emlékünk van, melyeket felemlegetve úgy érezzük, hogy velünk vannak. Soha nem felejtem el fiú unokám boldog mosolygós arcát, amikor megtanítottam kerékpározni, vagy lány unokám háláját első sikeres görkorcsolyázását követően, illetve a balatoni úszástanításokat, amit feleségemmel együtt éltünk át. Az unokákért mindenre képesek vagyunk. Feleségem szerint ő két hétnél tovább nem bírja, hogy ne lássa őket.
Az összetartozást és felelősségvállalást jól szolgálják a közös családi megemlékezések. Ma már a telefon, a skype jól áthidalja a távolságot.
Nagy távolság
Előny: Saját felelősségét növelő állapot
Feladatmegoldások kényszere, önállóságra buzdít
Új barátságok szövődnek (támaszkeresés)
Ráébred, mekkora szerepet játszottak a szülők az életében
Hátrány: Az azonnali segítségnyújtás nem lehetséges
Jelentős az utazási idő és költség
Elidegenedés (esetünkben nem következett be)
Kis távolság (jórészt mások véleményére alapozva)
Előny: A szülők állandóan rendelkezésre állnak (hátrány is)
A segítséget nem terheli az utazás
Hátrány: A fiatalok felelősségérzete kisebb
A szülő rátelepszik a fiatalokra
Szokolics Imre

A biztonság kellene
Sajnos nekem nincs unokám, de közeli rokongyerek igen. Nekem azért fáj, hogy közel vannak, de nincs köztünk olyan meghitt kapcsolat, mint ami köztem illetve köztük volt. Az ünnepeket együtt töltöttük, Mindenszentekkor együtt látogattuk eltávozott szeretteink. Valahol nincs az az összetartozás, ami az egyedülállónak biztonságot ad öreg napjaira. Egy egyedülállónak örököse van, de gondozója nemigen. Keserű a válaszom, de sajnos így van. Egy betegség azért tragikus, mert egy műtét után nincs aki gondozza az embert míg felépül. Nem díjmentesen, de meg kellene oldani az ideiglenes ellátást.

Külön otthonban, szeretetben, békességben
Mindketten nyugdíjasok vagyunk, egy kis faluban élünk és három gyermeket neveltünk fel. Gratulálok a témaválasztáshoz, nagyon kényes, de beszélni kell róla.
A legkisebb gyermekünk ment férjhez a legtávolabb 1000 km-re. Hetente beszélünk a legfontosabb dolgokról. Sajnos, náluk még nincs unokánk, így nem tudom még milyen érzés lesz, ha nem ölelhetem át, csak láthatom vagy beszélhetek vele.
Középső gyermekem 20 km-re lakik, két gyermek boldog édesanyja. Naponta beszélünk telefonon, van hogy többször is. Hétvégén legtöbbször nálunk vannak az unokák, szeretnek itt tartózkodni. Szülőkkel is nagyon jó a kapcsolatunk, többször nyaralunk közösen, amiből azt is lehet következtetni, hogy együtt is tudunk létezni egy fedél alatt.
A legidősebb gyermekem a szomszédos faluban lakik egy kiskamasz gyermekkel. Velük is többször beszélünk telefonon, ritkábban látogatnak meg bennünket. Unokánk remekül rajzol, fényképez, barátaival van legtöbbször.
Véleményem szerint a felhőtlen együttlétnek az az oka, hogy mindegyik megteremtette magának a külön kis otthonát, így szeretetben és békességben éldegélünk, nem avatkozunk bele a magánéletükbe.

„A két kis unoka kisegített a bánatomból”
Két lányom és négy unokám van, 21, 20, 6 és 1,5 évesek. Az unokák közül 2 Győrben született, itt nevelkedett, itt jártak oviba, általános iskolába, majd középiskolába. Én még aránylag fiatal nagymama voltam első unokám születésekor, és nagyon boldog. Még dolgoztam, de munka után – ahogy a család kívánta – rohantam hozzájuk a picit sétáltatni vagy ha kellett, vigyázni rá. Második unokámnál is próbáltam mindig segítségükre lenni, ahogy a szükség kívánta.
Majd eljött a nyugdíjazás – elég hamar – és a két kis unoka kisegített a bánatomból. Sokat sétáltam velük, majd oviba vittem, onnan elhoztam őket. Később iskolába mentem értük. Külön órákra vittük, ha a szülők nem értek rá. Aztán felsőtagozatosok lettek – azóta nálunk ebédelnek napjainkig.
Nagyobbik unokám most már Ausztriába jár egyetemre, de ha ritkán hazajön, mindig jön hozzánk, vagy egy kis hazaira, vagy csak úgy beszélgetni. Nagyon örülünk és csak előnyét látjuk annak, hogy ők a közelben laknak. Minden nap várom, hogy jöjjenek ebédelni, mert megszépítik nyugdíjas napjainkat.
Külföldön tanuló unokám jó, hogy ott van, tanuljon, ismerje meg más népek szokásait, mindennapjait, de remélem, egyszer hazajön és láthatjuk őt gyakrabban. Most skype-on szoktunk beszélni.
Van még két kis unokám Budapesten. Sajnos őket ritkán láthatjuk. Ha gond van, hívnak, megyek. 6 éves unokám iskolába kerül, de nem tudok nekik segíteni. Fáj érte a szívem, hogy nem mehetek érte, szülein nem tudok segíteni. A másfél éves kisfiút – ha baj van, vagy elutaznak valahova – többször elhozzák, legnagyobb örömünkre. Imádom őket. Sajnos távol vannak. Pestre fel lehet menni, de eljárt az idő. A magam 70 évével nehezebben közlekedek és fáradok. Nem látom előnyét a távolságnak, szívesebben venném, ha itt a közelben laknának.
Marika mama, a győri mama