Hétvégi tűnődések

A kenyérszaporítás csodája után Jézus egy elhagyatott helyre vonult. Apostolai a halászhajóban várakoztak a part közelében. Ő késő estig maradt imádságos magányban. Az időközben támadt vihar a kis bárkát a nyílt vízre sodorta. Az éjszaka közepén Jézus a vízen járva közeledett övéihez. Ám tanítványai nem ismerték fel, kísértetnek vélték. Mikor megszólította őket, Péter különös igazolást kért: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen.” „Jöjj!” – hívta. Mire Péter a vízre lépett és Mestere felé indult, de a közelgő hullámok láttán megijedt és merülni kezdett. Kétségbeesésében segítségért kiáltozott. Jézus nyomban kinyújtotta kezét, kiragadta a hullámok közül és szelíden megfedte: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Ahogy mindketten a bárkába szálltak, rögtön elállt a vihar. A történtek láttán tanítványai megrendülten, hitüket megvallva borultak le előtte. (Vö.Mt.14/22-33.)

Több tekintetben is párhuzamot sejtet életünkkel az evangéliumi történet. A háborgó világ tengerén hánykolódik az egyház hajója, de személyes sorsunk csónakja is. Jézus mindegyiket meg akarja menteni. Éppen ezért nemcsak egyszer lépkedett a viharos tengeren, hanem ígéretéhez híven, azóta is itt jár közöttünk. Utánunk jön – bármerre sodródik életünk -, hogy mindig egy karnyújtásnyira legyen tőlünk. Ám a „hajótörést” csak akkor kerülhetjük el, ha hitünk és szeretetünk mozdulatával feléje fordulunk és vállaljuk a péteri merészséget, hogy elinduljunk a zajló hullámokon. (Ugyanis, ha mindig kételymentes, „alkalmas pillanatra” várunk, könnyen lehet: soha vagy csak túl későn indulunk..)

Minden egyes elindulás hitünk próbája is egyben. Péter esetéből örök tanulsággal megjegyezhetjük, milyen veszéllyel járhat a hit „megrokkanása”, a hitet elnyelő kétely. Tele vagyunk kétséggel, aggodalmaskodással a holnapot illetően. Gyakran még a mélyen hívő is megfeledkezik arról, hogy Jézus valóságosan jelen van. Minden egyes bukásunk, „elmerülésünk” kicsinyhitűségünk újabb példája.

„Uram, ments meg!” – kiáltjuk Péterrel, amikor már minden veszni látszik. De vajon képesek vagyunk-e belekapaszkodni a felénk nyújtott kézbe úgy, hogy kiragadhasson bennünket a ránk szakadó gondok örvénylő mélységéből. Valljuk ugyan, de talán még mindig nem hisszük el, hogy Jézus társunk a bajban is, hogy életünk legkeservesebb próbái közepette is mellettünk áll...