A kenyér illata

Kora hajnalban kelt. Krumplit főzött héjában, összetörte. Óriási fateknőben hólyagosra dagasztotta az átszitált liszttel, öreg kovásszal és vízzel. Kiváló székely asszony módjára az egész családnak így készítette az egész hétre való házikenyereket egykor a nagymamám. Gyermekként imádtam a tészta nyers ízét, s izgalommal vártam, hogy a már „megvert" meleg finomságból mikor csippenthetek. Felnőttként az élet úgy hozta, hogy két pékség szomszédságába költözhettünk. Egyiktől a mindennapi ropogós kiflit, zsemlét szerezzük be, s visszajárunk a sajtostekercsére is. A közelebbibe is gyakran ugrunk el, mert akár ünnepnapokon is friss péksüteményt kínálnak.

Nyári estéken pedig, ha éppen az aktuális kedvenc regénnyel a kezemben az erkélyen pihenek, lenge szellő hozza el a sülő kenyér semmivel össze nem téveszthető édeskés illatát.

A piac átrendeződésére lehet számítani – már a nyugati minta nyomán is – az ország legnagyobb pékségének tulajdonosa szerint. Egyrészt – és ez talán örök érvényű állítás is – az maradhat talpon, aki minőségi termékeivel tudja meggyőzni a vásárlókat. Másrészt a közeljövőben valamiféle összefogás is szükségeltetik a túlélésért, továbblépésért. Magam meg abban bízom, a későbbiekben is részem lehet a nyáresték kenyérillatából otthonomban.