„Gyere nekem, hülye gyerek!”

Az idős autós a parkolóba kanyarodva azonnal látta, hogy mindkét oldala telített, reménytelen helyet találni. Gázt adott, és a kijárat kissé meredek kaptatóján igyekezett volna minél gyorsabban túljutni, mivel a főútvonalon balról egész sor vele szemben előnyt élvező kocsi közeledett.

Már-már átért a gyalogjárdán kényelmesen sétáló pár előtt, de egy csattanásra önkéntelenül a fékre lépett: jól érezte, a pár férfi tagja, az elöl haladó fiatalember csapott kézzel a kocsira, majd előrelépve a jobb oldali hátsó ajtó ablakához hajolva bekiáltott: „Gyere nekem, hülye gyerek!” Noha az eset meg sem közelítette egy gázolás lehetőségét, az autóvezető felemelt karral kért elnézést a sietségért, és távozott a helyszínről.

Enyhe bűntudatát felváltotta egy bizsergető, lassan kellemessé váló érzés, s csak lassan eszmélt rá, mi okozza a fordulatot. Nem más, mint a „hülye gyerek” minősítés, amelyet évtizedekkel korábban mondtak rá utoljára, s egy pillanatra újra fiatalnak érezhette magát…