Az osztrák autóbusztragédiára emlékeznek, ahol egy kapuvári kisfiú is elhunyt huszonöt éve - fotók

A huszonöt évvel ezelőtti, deutschlandsbergi autóbusztragédiára emlékeznek ma a hozzátartozók, barátok. A balesetben tizennyolcan haltak meg. Köztük egy kapuvári kisfiú is.

Huszonöt évvel ezelőtt szörnyű tragédia történt Ausztriában, Deutschlandsberben. Egy magyar diákokat szállító busz szenvedett balesetet, tizennyolcan haltak meg. Sítáborban voltak, az első napot töltötték az osztrák faluban. A jármű fékrendszere hibásodott meg, ez okozta a katasztrófát.

A buszon két kapuvári tanuló is utazott, a Kiss-M. gyerekek. Az idősebb testvér, Judit, súlyosan megsérült, a kisfiú, a 13 éves Vencel nem élte túl a balesetet. A szülők azóta, huszonöt éve kimondhatatlan fájdalmat hordoznak magukban.

A sítúrát két kőszegi középiskola szervezte, Judit az egyik tanulója volt akkor. Testvére születésnapi ajándékként kapta a táborozást szüleitől.

A Kiss-M. család szerdán délután Kőszegre utazik és részt vesznek a Jurisich gimnázium parkjában felállított emlékműnél tartott csendes megemlékezésen. Után ökumenikus istentiszteleten imádkoznak az elhunytak lelki üdvéért.

- Ezt a tragédiát nem lehet elfelejteni. Ma a hozzátartozókkal találkozunk, akik ugyanazt a fájdalmat érzik, amit mi. Összetartozunk, egy szomorú napon a sors összehozott bennünket és nem is engedjük el egymást. Segítjük, erősítjük a másikat és vigasztalódunk. A kőszegi megemlékezés az iskola parkjában egy végtelenül szomorú, csendes esemény. Mindenki elgondolkodik magában, visszagondol a múltra, amikor még minden rendben volt és a gyerekeink boldogok voltak. Utána aztán felszakadnak az emlékek, beszélgetünk, idézzük a gyerekeket. De nagyon nehéz ez az egész ,ág ma is, huszonöt év után is-fogalmazott Kiss-M. Vencel.

2017. januárjában a tragédia tizennyolcadik évfordulója előtt néhány nappal történt egy hasonló szomorú esemény, a veronai buszbaleset. Ott is magyar diákokat szállító autóbusz karambolozott. Kiss-M. Vencel, a kapuvári édesapa azzal kapcsolatban mondta el érzéseit, gondolatait a Kisalföldnek.

Buszbaleset: 1999. január 24. után - Verona nyomán újraélte a tragédiát a család Kapuváron

Van egy család Kapuváron, amelyik ma autóbusz-balesetben elhunyt fiára emlékezik. Tizennyolc éve, 1999. január 24-én Ausztriában történt a tragédia, melyben tizennyolcan haltak meg.

Szomorú évfordulóra készült a napokban a kapuvári Kiss M. család. A pénteki, veronai buszbaleset az amúgy sem begyógyult sebeiket azonban még inkább feltépte. Tizennyolc évvel ezelőtt hasonló balesetben vesztették el ők is kisfiukat. Az akkor 13 esztendős Vencel születésnapi ajándékként utazhatott Ausztriába, sítáborba. Autóbuszuk karambolozott, tizennyolcan haltak meg. Köztük a kapuvári fiú is. Nővére, Judit súlyosan megsérült.

– A lányom kőszegi iskolája szervezte az utazást, és volt még egy hely a buszon. Kisfiamnak születésnapja közeledett, ajándékként mehetett a táborba – idézte fel az előzményeket Kiss M. Vencel. – Január 21-én töltötte be a tizenharmadik évét, január 24-én meghalt. Amikor meghallottam a veronai baleset hírét, lejátszódott bennem mindaz, amit tizennyolc évvel ezelőtt mi is átéltünk. Újra éltem a mi tragédiánkat. A rádióban bemondták: kőszegi diákok buszát érte baleset, sok a halott. Hazarohantam, feleségemmel bekapcsoltuk a tévét, ahol megismételték a hallottakat. Azonnal belénk mart a fájdalom: odavesztek a gyermekeink. Rögtön autóba ültünk és indultunk Grazba. Nem volt még mobiltelefon, internet, semmit nem tudtunk, csak azt éreztük, hogy nagy a baj. Hogy mi játszódott le bennünk abban a néhány órában, elmondani sem lehet. Arra a fojtogató érzésre nincsenek szavak.

Kiss M. Venceléknek nem voltak tehát információik. Az osztrák városban sorra járták a kórházakat, egyre fogyó reménnyel. Gyermekeiket nem találták. Mígnem az utolsó kórházban, egy emeleti kórteremben megismerték lányukat, Juditot. Súlyos sérülésekkel vitték be a mentők.

– Közben reggel lett és a kisfiunkról még mindig nem tudtunk semmit. A konzulátussal vettük fel a kapcsolatot. Ők már tudták, mi vár ránk. A helyszínre kísértek bennünket, onnan a rendőrségre, ahol fényképeket mutattak. Megismertük a fiunkat. Elvittek bennünket a tűzoltószertárba, ahol sorban voltak a koporsók. Azonosítottuk a kis Vencelt.

A baleset helyszínére utazó hozzátartozóknak a Grazban élő magyarok siettek segítségükre. Szállást biztosítottak, tolmácsoltak és segítettek a kapcsolattartásban.– Mindenki segíteni akart, ami akkor nagyon jólesett nekünk. Bennünket is egy magyar család fogadott be. Ez erőt adott és biztos pontot jelentett, hiszen külföldön voltunk. Azt hiszem, ahogy mellénk álltak, az volt a legnagyobb támasz és segítség. Erre volt a legnagyobb szükségünk azokban a napokban. Nem is nagyon tudtuk, mi történik velünk. Szívünkben mélységes fájdalom volt és aggodalom. Kisfiunk meghalt, lányunk súlyos állapotban, kómában feküdt – fogalmazta meg érzéseit a kapuvári édesapa. És hogy lelküket mi vigasztalta? Mi segített nekik, hogy ne roppanjanak össze a mérhetetlen súly alatt? A családfő szerint a hit.

– Rettenetesen nehéz, amit mi átéltünk és amit most átélnek a veronai áldozatok és sérültek szülei, rokonai. Nincs más, mint az ima és a fohászkodás. Mi odakint is állandóan imádkoztunk. Mikor Judit magához tért, lábra állhatott, elmentünk a kis kápolnába és csak könyörögtünk. A legrosszabb akkor volt, amikor szembesültünk vele, hogy haza kell jönnünk és el kell temetnünk a kisfiunkat. Akkor nagyon megrémültem. Atyaúristen, erre én nem vagyok képes, csak ez járt a fejemben. Miközben tartanunk kellett magunkat és erősnek maradnunk, hiszen kislányunk csak ránk számíthatott.

Kiss M. Vencel szerint a fájdalom nem enyhül és a gyász egész életükben elkíséri őket. Nekik annak idején nem segített szakember a történtek feldolgozásában.

– Abban a helyzetben nem segít senki és semmi. Az embernek magának kell megbirkóznia a fájdalmával, a gyászával. Hogy min megy keresztül egy gyermekét elvesztő édesapa és édesanya, nem értheti meg, aki nem éli át. Ma is, mindennap kimegyek a temetőbe, ha csak pár percre is, de beugrom a kisfiamhoz és beszámolok neki mindenről.

Kiss M.-ék a sorstársakkal, a többi áldozat családjával azóta is tartják a kapcsolatot. Minden évben találkoznak a tragédia évfordulóján Kőszegen, az iskola udvarán állított emlékműnél és ökumenikus istentiszteleten vesznek részt. Ma is ott vannak. Ötévente pedig a baleset helyszínére is elutaznak, hogy közösen imádkozzanak a gyermekekért. Kiss M. Vencel még hozzátette: örökös gyászukban vigaszt két unokájuk nyújt még, akikkel lányuk, Judit ajándékozta meg a szülőket.

Nem tudtak lassítani

Tizennyolc évvel ezelőtt Ausztriában, a stájerországi Deutschlandsbergnél történt a baleset. Január 24-én a síelésből szálláshelyükre tartottak a diákok. Egy kanyargós út meredek szakaszán az autóbusz mintegy száz kilométeres sebességgel száguldott lefelé. A túlélők elmondták: a sofőr nem tudott fékezni, lassítani. Aztán letért az útról, a meredek oldalon feldőlt, megpördült, majd tizenöt méteres zuhanás után egy fának csapódva állt meg. Negyvenkilencen utaztak a járművön, tizennyolcan meghaltak. A legidősebb 40, a legfiatalabb 8 éves volt. Huszonheten megsérültek, többen maradandóan. A katasztrófát követő vizsgálat kimutatta, hogy a busz fékrendszere hibásodott meg. Napvilágra került az is, hogy a Neoplan típusú jármű meglehetősen idős volt, és sok kilométert futott, rossz állapotú busznak számított.

Az autóbusz vezetője régóta foglalkozott utaztatással. Tapasztalt sofőrnek számított és a terepet is jól ismerte, a balesetben ő is súlyosan megsérült. A felelősségét feltáró perben kimutatták, hogy annak ellenére vágott neki az utazásnak, hogy tudott a fékrendszer meghibásodásáról. A bíróság három év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Tizenöt hónapot ült börtönben Ausztriában, 2000 augusztusában szabadlábra helyezték és hazatért Szombathelyre. 2001 augusztusában hunyt el, gyógyíthatatlan betegségben. Az orvosok szerint leépülése a baleset következménye volt.