2023.09.05. 14:43
Pacsai Imre a Vadorzón bekövetkezett sújtólégrobbanás áldozatainak mentésében is segített
Régóta ismerem Pacsai Imre (1948) bányászt. Kezdetben még nem tudtam, milyen munkaterületen dolgozott annak idején, a ’70-es, ’80-as, ’90-es években a Tatabányai Szénbányák Vállalatnál. 187 centiméteres magasságával valahogy nem tudtam elképzelni, hogy egy irodában ücsörögne. Termetével valószínűleg nehezebb lehetett közlekedni, dolgozni a szűk vágatokban. De ő bányász szeretett volna lenni. Bányamentő és bányász lett.
Az első lépéseket a szénbányászat felé 1963-ban tette meg. Perecesen vájárnak tanult, majd továbbképezte magát Tatabányán, a Péch Antal Bányaipari és Aknászképző Technikumban aknászképesítést szerzett. Végül maradt Tatabányán, családot alapított, három gyermeke született: Anita, Irén és András.
Nyugdíjba vonulása előtt már tíz évvel főaknászként dolgozott, sokat megélt szeretett csapatával, a 6/12 brigádjával. Ezt a kiváló közösséget Szőke Gábor frontmestertől örökölte. Többek között Csordakúton, Nagyegyházán és Mányon is dolgozott, fejtették a szenet, jó társaság, élbrigád voltak. Sok közös és szép emlékük van, de volt egy igazán tragikus esemény, ami beárnyékolta a sikereket. Sokan emlékeznek még az 1978. február 16-i sújtólégrobbanásra, amely a XII/A aknán, vagy ahogyan sokan ismerték, a Vadorzón történt. Ezen a napon, 12 óra 40 perckor következett be a tatabányai kőszénbányászat egyik legtragikusabb bányaszerencsétlensége, a detonáció 26 emberáldozatot követelt. A szervezett mentést a hivatásos bányamentők kezdték el, gyors és azonnali beavatkozással 19 bányászt mentettek ki. 17 bányász viszont odaveszett, 9 bányász sorsa ismeretlen a mai napig. „A mentést folytatták, de már több áldozatot nem találtak. Megrázó élmény volt, a temetés is, a 26 koporsóból 9 üres volt, a maradványokat nem találták meg. Hetekig nem volt semmi bajom, félelemérzetem se. Aztán jöttek a rémálmaim, izzó tűzgolyó jött velem szemben, menekülni nem tudtam, a lábaim összegabalyodtak, nem tudtam kikerülni a tűzgolyót, szörnyű volt” – idézte fel Pacsai Imre.
Fontos a hagyományápolás és örülök a »Jó szerencsét!« köszönésnek. Egyébként praktikus, mert bárkinek, bármikor lehet – napszaktól és nemtől függetlenül – ezt kívánni.
Pacsai Imre 2000-ben ment nyugdíjba, 32 évig dolgozott a föld alatt. Napjait unokáival tölti, kertészkedik, mindent megszerel, megjavít. A hétvégi ház kikapcsolódást nyújt neki. Igazi közösségi ember, az OMBKE Tatabányai Helyi Szervezetének tagja. Rendszeresen részt vesz nemcsak a bányásznapokon, hanem más, a bányászhagyományokat éltető rendezvényeken is. A felvonulásokon viszi társaival a bányászzászlókat, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület, a bányamentők lobogóit. Szereti ezt a megemlékezést. „Sajnos egyre kevesebben vagyunk azok, akik tudják ezt értékelni. Nekem a bányásznap szent és sérthetetlen. Bányásznapon, de máskor is öröm találkozni azokkal, akikkel hajdan együtt dolgoztam.
