Féknyom

Nézőpontra el sem jutottam, de a környékünket beberregi a rally. Hallottam róla jót és rosszat. Örültem azokkal, akik szerint újra feltesz bennünket a sportág térképére. Bosszankodtam azokkal, akik szerint a szervezés nem átgondolt. Szurkoltam, hogy a hazai pálya meghozza a sikert a környékbeli pilótáknak és csapatoknak, mégiscsak a környékből elsősorban értük dobban a szív. Viszont – mint akinek már volt közöm fesztiválszervezéshez – tudom, hogy az események után még fontosabb munka következik sokszor, mint előtte.

A kiértékelés, a visszhangok figyelembevétele, ennek fejében a konzekvenciák írásos levonása, szembenézés azzal is, ami rossz volt, és megjegyzése, rögzítése annak, ami stimmelt. Hiszen ilyen az ember: az eseményben elfáradt, kipiheni, aztán jobb szeretne inkább csak a jóra emlékezni. Nagyon érthető, nagyon emberi. Csak ebből nincs tanulás, fejlődés. Ha valóban rendszeresen jön hasonszőrű rendezvény a városba, akkor nagyon fontos, hogy a mostani tudás (akár örömmel szerzett, akár keserű áron) ne vesszen el. Azt mondta nekem a héten valaki, hogy az önreflexió a kulcs – ő épp a tanári pályára értette.

De igaz ez diákra, szervezőre, pilótára, kommentátorra és rám is: időről időre kell szakítani olyan napot, amikor lehet összegezni, szembesülni, ránézni felülről, különben ugyanazokba belesétálunk újból. Pedig az, aki még a maga kárán sem tanul... Száz szónak is egy a vége. A futamok lefutva, az autók szétszerelve, a trófeákra leszállnak az első keresetlen kis porszemek. De az nem mindegy, hogy jövőre, vagy két év múlva, vagy akár csak tíz év múlva hogyan várja majd a közönség és az akkori szervezés az eseményt. Örömmel és kihívással, vagy cserben hagyva, mintha amnéziást kérnének rá, hogy a semmiből teremtsen valamit.

Az események után még fontosabb munka következik sokszor, mint előtte.