Te csak kövess engem - Pápai Lajossal gyémántmiséje alkalmából beszélgettünk

– Hogyan talált önre a papi hivatás? 
– II. János Pál mondta, hogy minden hivatás mögött ott van egy, de inkább több jó papnak a mintája. Az emberekkel való találkozásokon keresztül is Isten az, aki szólít. Gimnazista­koromra már tudtam, hogy papnak szeretnék menni. Azt viszont csak pappá szentelésemkor tudtam meg, hogy amikor a szemináriumba felvettek, behívatták tanítónő édesanyámat a tanácsra. De pont ekkortájt történt, hogy körülbelül százan kispapok megtagadtuk, hogy elmenjünk Ortutay Gyula előadására, így nyolcvannyolcunkat kitettek a szemináriumból. Kiváltottam a munkakönyvemet, és beálltam Budapesten egy kórházba dolgozni. Így békén hagyták édesanyámat, mert azt hitték, sikerrel lebeszélt a papi hivatásról, sőt, öcsém egyetemre kerülését sem akadályozták. De aki egyszer a hivatás szépségét megélte, azt mint a szerelmest, hiába is próbálnák lebeszélni. 

– Hogyan vezetett vissza az út a kórházból a szolgálatba? 
– Fizikai munkásként dolgozva titokban továbbtanultam és vizsgáztam, s utána engem is visszavettek. Így végül minden megoldódott, ebben is látja az ember az isteni gondviselés útját. 1963. június 21-én szenteltek pappá Veszprémben. De az újmisémet Pesten mondtam, mert otthon még bonyodalmat okozott volna a családomnak. Tíz évig voltam káplán különböző helyeken, majd Lékai bíboros – mint apostoli kormányzó, volt veszprémi főpásztor – intézte el, hogy kiküldjenek Franciaországba. Úgy gondolta, a Balaton mellett jól jön, ha az ember tud egy nyelvet. Amikor kimentem, derült ki, hogy egy állami ösztöndíjat kaptam, ami azzal járt, hogy doktorizni is kell. Így aztán ’75-ben megszereztem egy doktorátust a Strasbourgi Egyetemen. 
Onnan hazajövet a szegedi szemináriumba helyeztek tanárnak. Ott két évig tanítottam, aztán Lékai bíboros nevezett ki a központi szemináriumba elöljárónak, spirituá­lisnak, ahol 8 évig működtem. Kezdettől fogva tanítottam a hittudományi akadémián, amíg püspök nem lettem. 8 év után kerültem Veszprémbe plébánosnak, a rendszerváltás környékén, amikor már rengeteg dolgot lehetett csinálni. 
600 hittanosunk volt. Siketek miséjét is tartottunk, nagyon élő világ volt, sőt, az első katolikus iskola szervezésében is részt vettem. 1991-ben, március 5-én az akkor nuncius, Angeli Acerbi érsek felhívott Pestre. Leültetett, megkínált kávéval, de még meg se kevertem, mikor felállt és ünnepélyes hangon azt mondta: „Közlök önnel egy döntést: a Szentatya kinevezte győri püspöknek.” Aztán visszaváltozott, megkérdezte, hány cukrot kérek a kávéba. 

– Mit érzett akkor, és hogyan kezdett neki a győri püspöki teendőknek? 
– Arra gondoltam, végül is ha az embert erre kiválasztották, a Jóisten majd erőt ad, hogy amit kell, meg tudjam tenni. ’91-ben, április 27-én volt a püspökszentelés. Huszonöt év eltelt itt Győrben, 2016-ban kaptam meg a nyugdíjazást és adtam át a helyem Veres András püspök atyának. Ez idő alatt nyíltak meg a rendszerváltás után az utak, és annyi mindent lehetett csinálni. Itt Győrben is elkezdtük az iskola-újjászervezéseket. Most az egyházmegye minden városában és egy faluban is van egyházi iskola, így mindenki eléri, ha szeretné. Elkezdtük az egyetemi kollégiumokat Sopronban is, Győrben is, ahol civil tanulók élnek. A hittudományi főiskolával pedig kapcsolatot építettünk a lateráni egyetemmel, ottani diplomát kaptak az itteniek. Elindulhatott a fiatalokkal való munka, aztán a karitász, a sajtó… Öröme a szolgálatnak, ahogy látja az ember a fiatalok fejlődését, vagy ha sikerült valaki ügyét rendezni, akár egy egyházi házasságot, vagy elkezdenek járni templomba, vagy tudunk valamiben segíteni. Akkor az ember érzi azt, hogy sok jót tudott tenni. 

– Honnan merített erőt a feladatok között? 
– Jelmondatom a „Tu me sequere”, azaz „Te kövess engem”. Amikor Jézus hívja Pétert, Péter azt kérdezi: és Jánossal mi lesz? Jézus azt mondja finoman, hogy te csak kövess engem, magyarul: azzal te ne foglalkozz. Olyan nagy elődök után, mint mondjuk Apor püspök úr, a feladatok mellett bátorításul mindig ott van bennem, hogy te mással ne foglalkozz, ahova odaállítottak, ott és azt kell csinálni. XXIII. János pápa életében olvastam, hogy bement hozzá egy püspök, és mondta, hogy mióta kinevezték, nem tud aludni a felelősségtől. Mondta neki a pápa, hogy az elején ő is így volt, de aztán szólt hozzá az Úristen: „Ugyan már, mit aggódsz, nem a te kezedben van a mindenség, hanem az enyémben!”