Kemény Dénes volt a Polgári Szalon vendége Észak-Komáromban

Kemény Dénes mindössze hároméves volt, amikor szülei elváltak, ő pedig az édesapjánál, a magyar vízilabda legendás alakjánál, Kemény Ferencnél, vagy ahogy sokan hívják, Fecsó bácsinál marad. Édesapja az óvodából egyből az uszodába vitte a kisfiút, ahol egy fürdőövvel kötötte ki a kaputartó oszlophoz, amíg meg nem tanult úszni. Addig úszott, amíg egyszer egy labda bele nem esett a vízbe, ez aztán az egész további életét meghatározta. Első meccsét 9 évesen játszotta, egy lebetegedett csapattársa igazolványával, hiszen a korhatár 10–11 év volt. „Meg volt írva, hogy belőlem pólós lesz, és az apám produktuma vagyok. Én gyerekként vele nőttem fel, ő meg apaként velem nőtt fel. Hol felnéztem rá, hol lázadtam, ez a kettősség pedig hullámzott bennem” – idézte fel a gyermekéveit Kemény Dénes. 

Elmondta, hogy az uszoda világa bizony tele van egoizmussal, ahogy az apja óvta őt a vízilabdától, ő is ugyanúgy próbálta fiait visszatartani ettől, természetesen sikertelenül. A két lábon állás azonban mindig fontos volt számára, ezért lett belőle állatorvos, és az olaszországi időszakot leszámítva nem is hagyott fel annak gyakorlásával. 

Az egykori szövetségi kapitány beszélt arról, hogy milyen hihetetlen felelősséggel jár az edzői munka. Neki kell kiválasztania azt a 13 embert, aki a csapatot alkotja, neki kell megválasztania a meccsen vívott taktikát, amit lehet, hogy menet közben módosítani kell, át kell lendíteni a játékosokat a holtponton, néha csak egy-egy bekiabált félmondattal, hiszen litániákra ilyenkor nincs idő. „A mérkőzéseken soha nem volt időm izgulni, infarktust kapni. Én minden egyes meccsen dolgoztam, irányítottam. Nem elég jó edzőnek lenni, ehhez nagy adag intuíció is kell, ami nem tanulható. Hiszen mindig olyan taktikát kell választani, ami az ellenfelet meglepi. Például a firenzei vb-re egy területvédekezéssel készültünk, ami az első negyedben nem jött be, így változtatni kellett rajta. Vagy volt olyan, hogy kihoztam a vízből a nagyon jól védő kapust, akit az ellenfél már kiismert, és betettem egy másikat, aki megint kihívás elé állította őket, és megnyertük a meccset” – fogalmazott Kemény Dénes. 

Mindig álmatlan és magányos éjszakákat okozott neki a válogatotti keret összeállítása, hiszen 18 játékos készült együtt heteken keresztül, de végül csak tizenhárman maradhattak. Elárulta, ha megvolt a 12 név, a tizenharmadiknak nem feltétlenül a legjobbat választotta, hanem azt, akivel az előző 12 a lehető legjobb lehet. Ha valaki azt kérdezte tőle, hogy miért maradt ki a keretből, arra nem válaszolt, viszont ha a játékos azt kérdezte, hogy mit tegyen, hogy legközelebb bekerüljön, akkor szívesen adott tanácsot. 

„Barátságok mentek rá a döntésekre, de az én barátságom nem olyan fontos, mint egymillió ember öröme. A döntéseknek pedig sosincs meg a próbájuk, hiszen ugyanazt a mérkőzést nem tudod lejátszani még egyszer. A játékosok akkor is az enyémek, ha jól játszanak, és akkor is, ha nem. Mert az nem úgy van, hogy nyertünk és kikaptatok” – mondta el az egykori szövetségi kapitány. 

Kemény Dénes beszélt a 2020-ban tragikusan fiatalon elhunyt Benedek Tiborról. Megtudtuk tőle, hogy Tibor nem volt a legjobb úszó, és voltak nála jobb gömbérzékkel rendelkezők, ugyanakkor akaratban és szorgalomban nem akadt párja. Tisztában volt a gyengeségei­vel, melyekből aztán előnyt kovácsolt. Benedek ellentéte volt Kásás Tamás, akit istenadta tehetségnek nevezett, aki beleszületett a vízilabdába, ugyanakkor megcsinálta a munkát, de nem volt a szívügye a szorgalom. A jelentéktelenebb meccseken gyakran a kispadon nevetett a csapattársain, azonban amikor igazán tétje volt a mérkőzésnek, akkor lehetett rá számítani. 

Kemény Dénes elárulta, a család és a hobbija mindig ki­­utat jelentettek a feszültségekkel teli hétköznapokból. Igyekezett a felkészülés alatt és a meccsek előtt is kikapcsolódni, erre teremtettek lehetőséget a barátai és a vadászat.