Balatoni ár

Megint drágult a lángos a Balaton partján, adta hírül néhány napja nem egy médium, persze a ma megszokott erős jelzőkkel, lásd borzasztóan, drasztikusan és így tovább. Biztos, hogy minden drágább lesz az idei nyáron is, bár egyelőre a büfékben inkább csak ötven-száz-kétszáz forintos emelkedést látok. Egy cappuccino 850, egy sajtos-tejfölös egy hete 2200. A strandbelépő árait is közzétették már a legtöbb helyen, az északi parton leginkább kétezer forint felett vannak, a visszatérősök ennél pár százzal (öttel-hattal...) magasabbak. De például Balatonfüreden egy idénybérlet a strandra, ha az ember nem ottani lakos, 100 ezer forint. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ebből anya-apa, gyerekváltozat is kellene, elég vaskos összeget kapunk. Az „autóstoppal leutazunk a Balcsira, vadkempingezünk és a szabadstrandon (nem is nagyon volt más) csobbanunk, hozott szendvicset eszünk, naptejet pedig nem használunk” világa már régen elmúlt. 
Mégsem hinném, hogy drága lenne a Balaton, illetve: drágább lenne, mint bármi más. Néhány éve még megrázkódtunk volna a számok láttán és hallatán, lábon kihordtunk volna egy infarktust, de az ember hamar hozzászokik mindenhez, jóhoz és rosszhoz egyaránt. Tudjuk jól, a most felnövekvő generáció lesz az első a világháború óta, amelyik nem számíthat arra, hogy anyagi jóléte felülmúlja majd a szüleiét. Valami megtört a világban, valami megtorpant. Illetve mondjuk úgy, hogy ideje az anyagi javak felhalmozása és üldözése után a szellemi jóllét elérésére törekedni, ha már muszáj. Előbb-utóbb úgyis mindenért megfizet az ember. Sovány vigasz, de ez van.