Fehér varázs

A hó rendet tesz. Amikor esik a hó – márpedig a meteorológiai szolgálat előrejelzése szerint a hétvége felé, de legkésőbb a jövő hét elején újra esni fog –, az számomra azt jelenti, hogy ha csak egy kis időre is, de helyreáll a világ rendje. Hiszen nyáron meleg van, télen hideg, és hótakaró borul a tájra heteken át. Azt mondják, hogy így volt régen, és még nekem is rémlik valami. 
Ezen a télen már volt valamennyi hó, én pedig kora reggel autóval indultam útnak, hogy iskolába vigyem a gyermeket egy Győrtől jó messzire fekvő településre. És amerre néztem, rend fogadott: ahogy áthajtottunk a falvakon, mindenütt emberek, de főleg fejkendős asszonyok tolták el hólapáttal a havat a járdákról, a jobbára csak latyakos úton pedig biztonsággal lehetett haladni. Bár sokadrendű útszakaszokon mentünk, azok takarítva voltak, előttünk már járt arra nem is egy hókotró. 
És a csend: a hó nemcsak hogy ellepi a földek sebeit, az esetleges szemetet, a kátyúkat, de tompítja a hangokat is. Csend volt, bármerre jártunk, megszűntek a civilizáció gyakran idegesítő zajai. Lelassult minden: a hóesésben nem lehetett száguldani, nem számított az idő. A környéki buszjárat is később érkezett meg az iskolához, de senki sem aggódott azért, hogy már becsengettek. A gyerekek megálltak, hógolyót gyúrtak, volt, akit szánkón húzott be édesapja. A szomszédok hólapátolás közben beszélgettek egymással, felidéztek évtizedekkel ezelőtti teleket, amikor kimozdulni sem lehetett otthonról, és végre nem morogtak, bezzegeltek. A fehér pettyek varázsa rájuk is hatott. 
Hulljon hát a hó, és néhány napig úgy érezhetjük, hogy visszatért gyermekkorunk, visszatért valami, amiről azt hittük, hogy örökre elveszett.