A győri nyugdíjas nyolcvanon túl épített borospincéből lőteret

A szükség hozta úgy, hogy közösségüknek lőtérre volt szüksége, hát belevágott, és a közeli jövőben átadhatják rendeltetésének a borospincéből átalakított pincelőteret…

– Hogyan jött az ötlet a saját létesítmény megvalósítására?

– A rendszerváltás után megszűnt az egykori honvédelmi szövetség Bácsai úti lőtere, a Győri Dózsa-sporttelep helyén elkészült olimpiai sportkomplexumból pedig kimaradt – kezdi a történetet Kisbakonyi János. – Jó viszonyt ápoltunk a komáromi sporttársakkal, így kézenfekvő volt, hogy velük kötünk megállapodást tevékenységünk folytatására. Közben megalakítottuk a Győri Polgári Lövész Sportegyesületet, de mivel Komárom kicsit messze van Győrtől, időszerűvé vált a lehetőségeket hosszú időre megoldó saját helyiség terve. Találtunk is egy elhanyagolt pincehelyiséget, éppen esztendeje kezdtük meg az átalakítását…

– Hol tartanak a munkálatokkal?

– Mára lényegében elkészült a huszonöt méter hosszú pályatest, már tart az engedélyeztetési eljárás. Az előírt feltételeket teljesítettük, a szakértői véleménnyel is rendelkezünk, és megkötöttük a szükséges biztosítást. Bízunk abban, hogy tavasszal megnyithatjuk a lőteret és megkezdhetjük a rendszeres használatát. Ez azért is fontos, mert időközben hatvanra nőtt a létszámunk, közöttük nyugdíjasok, amelynek azért is örülök, mert így végül is egyben maradt a régi győri lövészsportolók magja. Tíz éve rendszeresen veszünk részt országos versenyeken, egyéniben és csapatban is nyertünk bajnoki érmeket, az új létesítmény pedig megteremti a lehetőségét a családias légkör fenntartásának és a további eredményes működésnek.

– Ezek szerint érdemes volt ennyi idősen is belevágni a szervezésbe?

– Mindenképpen, bár ennyi idős fejjel nyilván nem volt egyszerű végigcsinálni. Bennem megmaradt apám egyik igazsága, hogy az ember olyan, mint a búgócsiga, azaz ha nem pörög, akkor eldől. Hát ehhez tartottam magam. Tény, nem olcsó sportág a mienk, drágák a fegyverek és a lőszer, de szerencsére sok mindent meg tudtunk őrizni a múltból.

Talán még a fiatalságunkat is, hiszen – amint a példánk bizonyítja – ebből a sportból nem lehet ki­­öregedni. Ma is fiatalos szívvel műveljük, évről évre eredményesen. Régóta Véneken élek a feleségemmel, két gyermekünk után van négy unokánk és két dédunokánk, de néha szükségét érzem az otthoni esztergapad elindításának: a lövészetből merítek erőt ehhez is, a fiataloknak pedig kapaszkodniuk kell, ha a versenyeken le akarnak győzni…