Agyvérzés után - Kis Péter győri grafikusművész találkozása József Attilával és a saját szárszói vonatával

Újra rajzol és jár, botja vége pedig már azt kopogja, hogy élni jó. Még akkor is, ha mindenért, ami régen természetes volt, újra keményen meg kell küzdenie. Több mint harminc éve ismerjük egymást, álságos lenne a magázódás még egy interjú kedvéért is. A tegeződést nézze el nekünk az olvasó.

- Két éve, február 28-án délelőtt kaptam súlyos agyvérzést, de mint mindennek, ennek is voltak előzményei. Nagyon húzós időszak volt mögöttem. Dolgoztam a saját kiadású Győröm könyvemen, amibe több mint száz rajzot készítettem. Nagy volt a hajtás, hogy a könyvszalonra rendben megjelenjen. Akkoriban napi 16-18 órát dolgoztam. Nagy élmény volt a könyv összeállítása, sem a lányom, aki szerkesztette, sem én nem csináltam korábban ilyesmit. Szóval készültek a rajzok, egyre több szempontnak kívántam megfelelni, nagyon megterhelő volt a napi rutin mellett. Ráadásul szeptember végén súlyos autóbalesetem volt, frontálisan ütköztem egy kamionnal. Nem én voltam a hibás, sűrű olajfolyáson csúszott meg az autóm. Nagyon véreztem, de saját lábamon szálltam ki a kocsiból, közel háromszázas vérnyomást mértek a karomon a mentők, akik meg is jegyezték, ilyen súlyos balesetet nem szokás túlélni. Ennek ellenére a szalonra sikerült befejezni a könyvet, Radek József Palatia nyomdája fantasztikusan teljesített. Nagyon sok segítséget kaptam mint első könyves, én pedig lubickoltam benne. A Győröm könyv siker volt minden tekintetben, a rajzokból kiállítás is nyílt február 18-án a Triangulum Galériában, százkét kép volt a falakon, ennek elkészítése, bekeretezése sem volt kis feladat. 

- Ki gondolta volna, hogy a siker és az elégedettség napjai után nem a pihenés, hanem agyi katasztrófa következik majd...

- Erre nem lehet felkészülni, ezzel nem kalkulál az ember. Tíz nap telt el a kiállításmegnyitó után, otthon dolgoztam, amikor délelőtt éreztem, hogy lezsibbad a kezem és az arcom. Egyedül voltam, és azonnal átszaladt rajtam, hogy agyvérzést kaptam. Már nehezen, de eljutottam a legközelebbi fotelig, éreztem, le fogok bénulni, és azonnal hívtam a mentőket. Szerencsém volt olyan értelemben, hogy fölismertem a bajt, és hogy még tudtam telefonálni. Ha nincs nálam a mobilom, most biztosan nem beszélgetnénk. Még fel tudtam hívni orvos barátomat, aki azonnal rohant hozzánk, amikor megtudta, hogy egyedül vagyok. Nyolc percen belül megérkeztek a mentők is, örök köszönet és hála nekik. Akkor már nem tudtam beszélni. Tehát a baj észlelésétől a beszéd elvesztéséig mindössze kilenc perc telhetett el.

Csak néhány emlékszilánk az agyvérzés után

- Letarolt, mint a gyorsvonat...

- Pontosan. Félelmetes élmény volt, hogy bár hallottam, nem tudtam válaszolni a mentők kérdéseire. Attól kezdve hat teljes hét kihullott az emlékezetemből. A négy hétre a szubintenzíven, és a neurológián eltöltött két hétre sem emlékszem, kivéve néhány emlékszilánkot a kínzó és állandónak tűnő fejfájásról. Ezután kerültem a rehabra, Luterán Ferenc osztályára, ami, bár kimondva furcsának hathat, igazán fantasztikus hely.

- Mi járt a fejedben, amikor újra magadra eszméltél?

- Az volt az első, hogy elfogadtam a tényt: agyvérzést kaptam. Belenyugodtam, és attól kezdve azért küzdöttem, hogy fekvő helyzetemből mihamarabb legalább kerekesszékbe kerüljek, fel tudjak ülni. Holott a neurológián a családommal azt közölték, életem végéig fekvőbeteg leszek. Jó esetben ki tudnak ültetni egy székbe, és meg tudom majd tartani magam. Mindezt persze feltételes módban. Még jó, hogy nekem ezt nem mondta senki. A feleségem nap mint nap látogatott, emberfeletti volt, ami rá hárult, amit értem tett, nagyon sokat köszönhetek neki.

- Az végigfutott rajtad, hogy képzőművészként az agyvérzés, ha az életedet meg is hagyja, azt veheti el tőled, ami vagy?

- Nyilvánvaló volt számomra, hogy a súlyos agyvérzéssel eltűnhetnek belőlem azok a készségek, amik a művészi munkához kellenek, akár a személyiségem is megváltozhat. Az újbóli magamra eszmélésem óta arra törekszem, hogy ez ne következzen be. Figyelem magam, hogy ne csússzak félre. De ott lebegett fölöttem Damoklész kardjaként, hogy valószínűleg nem fogok tudni már soha rajzolni, legalábbis olyan művészi színvonalon nem, mint korábban. Ezért igyekeztem minél előbb kikerülni a kerekesszékbe, ezért edzettem magam az ágyban fekve, hogy a feleségem behozhassa mihamarabb a rajzcuccaimat, és kiderüljön végre, tudok-e rajzolni, vagy nem.

- A bal oldalad sérült, és te jobbkezes vagy. A rajzoló kezed maradt ép.

- Igen, jobbkezes vagyok, tehát ilyen értelemben nagy szerencsém volt. Az agyvérzésem utáni nyolcadik héten már kerekesszékben ültem, ami fantasztikus érzés volt. Ülve, egy kézzel hajtottam magam, gurultam a folyosón, el tudtam menni gyógytornára, az ebédlőbe, újra embereket láttam, nem csak a mennyezetet. Engedélyt kaptam rá, hogy a feleségem behozza a rajztáblámat, és az ebédlőben kialakíthattam magamnak egy sarkot, ahol dolgozhattam.

- Mivel tesztelted magad? Mivel próbálkoztál, hogy kiderüljön, tudod-e még?

- József Attilát rajzoltam először. Döbbenten tapasztaltam, hogy bár tudtam, egy vonalat húztam, két vonal volt a papíron. Lassan megértettem, hogy kettős látásom van, három-négy milliméterrel odébb ugyanolyan vonalat húzott a szemem, mint a ceruzám. Aztán rájöttem, ha egy szemmel rajzolok, ez a probléma megszűnik. Ahogyan elfogadtam a kerekesszéket, úgy pillanatokon belül eldöntöttem, hogy akkor egy szemmel, felváltva rajzolok majd. De az eredmény lesújtó volt. Akkor éreztem először kilátástalannak az életem. Megrohantak az emlékképek az elmúlt évtizedekből, hogy mennyi munkába telt, mennyi áldozattal járt, míg azzá váltam, aki lettem. Akkor szembesültem azzal, hogy a rengeteg erőkifejtés, energia, szorgalom, akarat, amit megmozgattam a kölyökkori analfabetizmusomtól a középiskolai tanári diplomámig, az egyetemig, egy csapásra megszűnt létezni, és itt ülök egy kerekesszékben a semmivel. Megszűntem az lenni, aki addig voltam. Eközben jutott eszembe József Attila, aki nekiment Balatonszárszón a vonatnak. Úgy éreztem, ugyanolyan helyzetben vagyok, mint amilyenben ő volt, ugyanolyan elkeserítő, kilátástalan, jövő nélküli az életem.

- Megfordult benned, hogy te sem csinálod tovább?

- Kórházban, kerekesszékben, mozdony nélkül még az sem olyan egyszerű. De iszonyatos viharok dúltak bennem arról, hogy mi lesz most velem. Milyen lesz a hátralévő életem? Csak azt tudtam, hogy rajz nélkül élhetetlen, hogy rajz nélkül, amit úgy gondolom, magas szinten űztem és tanítottam, aminek mindent köszönhettem, semmi sem vagyok. Ha elveszik a rajzkészségem, akkor gyakorlatilag megszűnök létezni. Csak ez járt a fejemben.

- Mi fordított át ebből a letargiából? Hogyan tudtál kimászni lelkileg ebből a helyzetből?

- Újra József Attila segített. Elhatároztam, nekiállok megint a portréjának, és úgy akarom lerajzolni, hogy tükröződjön róla azt a lelkiállapot, amit akkor érezhetett, amikor a vonatnak ment, ami éppen olyan lehetett, mint az enyém. Belelovaltam magam ebbe a szándékba. És a képek egyre jobbak lettek. Attila egyre inkább hasonlítani kezdett önmagára. Borzongató lett a végeredmény. És akkor jött a feleségem, mint mindennap, megállt az ágyam mellett, és megkérdezte: Péter, ma rajzoltál? Mondtam, hogy igen. És kiment az ebédlőbe a mappámért, előszedte a rajzaimat, és kis idő múlva jött csak vissza. Megállt a kórterem ajtajában, és azt mondta. Figyelj rám Péter! Minden rendben van. Menni fog. Ez a minden rendben van, menni fog, bennem azt jelentette, azt visszhangozta, hogy az életemnek mégis van értelme, és lehet folytatni, mert megvan a benzin, az üzemanyag ahhoz, hogy fölálljak, hogy mozgósítsam az utolsó csepp energiáimat, hogy megmutassam, föl tudok állni vert helyzetekből. Akkor is, ha minden barátunknak, orvosunknak az volt a véleménye, hogy ilyen agyvérzés után nem lehet visszatérni az azt megelőző élethez, a betegség minden fontosat múlt időbe tesz. A feleségem két mondata, hogy minden rendben van, menni fog, azt jelentette, hogy igenis tudok rajzolni megint. És már a kórházban folytatni tudtam új könyvem, a "Győröm, a régi" rajzait.

- Aki hisz a csodákban, annak mindez akár csodaként is értelmezhető.

- Nem is olyan kicsinek. Az orvosaim elmagyarázták, hogy az agyam belső állományában pattant el egy artériám, és hozott létre 32 milliméter átmérőjű vérlabdacsot. Ez csinált egy üregrendszert az agyamban, de mielőtt elérte volna a nyúltagyat, és meghaltam volna, megállt, és nyomtalanul fölszívódva eltűnt. Erre mondták, hogy ilyet még nem láttak, nem tudják, hogyan lehetséges. Valóságos csoda, hogy életben maradtam. Luterán Ferenc főorvos az én esetemet mesélte el az 50 gyógyító csoda című könyv szerzőinek is. Nem tette volna, ha nem érzi rendkívülinek a gyógyulásom.

- Most pedig akár bot nélkül is jársz, ha éppen úgy adódik.

- Ez így van. Éppen ez adta az ötletet, hogy bekereteztük és a kórháznak ajándékoztuk a József Attiláról készült rajzaimat, az első macskakaparástól az utolsó döbbenetes portréig, hogy rakják ki a folyosóra, okulásképpen gyógyítóknak, hozzátartozóknak, betegeknek, hogy igenis mindig van fény az alagút végén, van remény, még a legelveszettebb helyzetben is, hogy van esélye a felépülésnek. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy ez nem olyan alagút, amilyet az emberek sokszor emlegetnek. Ez függőleges, olyan, mint a pokol mélységes mélyén gyökerező kút, amiből foggal és körömmel kapaszkodva lehet csak kimászni. Állandóan a fénybe nézve, sokszor visszazuhanva, de újra és újra nekiállva, magunkat sem kímélve. A hozzátartozóknak elképzelhetetlenül nagy szerepük van a felépülésben, bennem is a család, a feleségem tartotta a lelket. Mindennap jött, dolgozott kettőnk helyett óriási erőket mozgatva meg. A laikusok optimizmusával kezelte a történteket, és ez nagyon jótékony hatású volt. Ugyanúgy hitt a gyógyulásomban, mint én, és komolyan föl sem merült benne a kórházban töltött öt és fél hónap alatt, hogy ez nekünk ne sikerüljön. És a barátok, akik hat országból látogattak, mindenhonnan hozták az üdvözleteket, a pozitív energiákat, és nemcsak a szavak szintjén, hanem szívből, őszintén.

- Sok mindent megpróbáltál a felépülésed érdekében. Mik voltak azok, amik leginkább hozzájárultak ahhoz, hogy újra egyre közelebb kerülj régi önmagadhoz?

- Azt mondom, hogy amikor emlékképeim sem voltak, és nem voltam önmagam, a saját akaratom ura, amikor nem volt központi irányítás, a sejtjeim akkor is tudták külön-külön, hogy küzdeniük kell. De akkor, amikor a József Attilára a feleségem rábólintott, megsokszorozódott az energiám, és százszázalékosan biztos voltam abban, hogy sikerülni fog. Sok minden kellett hozzá. Az orvosok, a gyógytornászok, az ápolók, a család és saját magam akarata. Emlékszem, hogy kézsebész barátom bejött hozzám többször, és mutatta, milyen gyakorlatot csináljak ötszázszor naponta. És éjszaka, amikor a többiek aludtak, nyomtam ötszázszor ugyanazt a tornagyakorlatot. Öt és fél hónap után kerekesszékben hagytam el a kórházat. Aztán jött a rollátor, utána a könyökmankó. Február 28-án volt két éve, hogy agyvérzést kaptam, és ma a magam fabrikálta kampósbottal jövök-megyek, de anélkül is tudok járni már a lakáson belül, ha szükséges. Az utcára egyedül kimenni, az lesz a következő lépés.

- Min dolgozol most, Péter, és milyen hangsúlyokkal?

- Mindent csinálok, amit az agyvérzés előtt. Tanítok, naponta főzök a családra, festek, rajzolok, restaurálok, érmészkedek. Nagyon fontos, hogy újra taníthatok, és hogy a rajztudás, vele a kreativitás is megmaradt bennem. Mert ahogy mondani szoktam, a kreativitás a tudás szabadsága. Ha nincs tudás, nincs szabadság, nincs kreativitás sem. Ez a tudat sokszorozza meg az energiáimat és tesz tántoríthatatlanná, hogy igenis mindent meg tudok csinálni, még ha lassabban is. Sok mindent csináltunk annak érdekében, hogy a kettős látásom és a járásom javuljon, repertoárba vettük még az agykontrollt is, ami hitem szerint igazán segíti a fölépülésemet. 

- Ez egy meglehetősen kitárulkozós beszélgetés. Ismernek sokan a városban, a megyében, az országban. Miért mesélted el a történeted?

- Úgy gondoltam, sokan hallottak már az agyvérzésről, de igazából nem tudják, mi az. Milyen azzal élni, milyen azt túlélni. Úgy éreztem, hogy az embereknek, a hozzátartozóknak, a betegeknek meg kell mutatni, hogy van, akinek sikerült, és hogy nekik is sikerülhet. Hogy van remény a folytatásra, még akkor is, ha a mindennapjaim során megtapasztalom, hogy az eddigi, nehéznek gondolt életem sétafika volt a mostanihoz képest. Mindeközben biztos vagyok benne, tudom és érzem, hogy a megpróbáltatások során jobb férjjé, apává, képzőművésszé is váltam. Pszichiáter barátom mondta egyszer: Péter, ha állítasz valamit, mindig tett hozzá, hogy szerintem. Úgy elegánsabb. Hát akkor most így mondom. Azért meséltem el, mert ez egy túlélőtörténet. Ha úgy jobban tetszik, egy túlélő története. Legalábbis szerintem.