Útmutató nőkhöz

Mucika, szívecském, aranyom, kislány... Ez csak az elmúlt hét termése, és azt nem is említem, amit hallottam, csak azt, amit magam megszólításként elszenvedtem. Bár a pedigréimet nem hordom a homlokomon, se a korom vagy a családi állapotom, úgy hiszem, efféle matrica hiányában is lealacsonyítóak és lekezelőek a fent említettek. Szolidan tudatták: nem kívánnak velem mint tényezővel foglalkozni: komolyan, vagy legalább partnernek venni.

Én kis oktondi, inkább csak hallgassak és figyeljek. Bizony, ennyi mindent árul el egy ártatlannak szánt, kedélyeskedő megszólítás. Talán egy felmentést tudok: ha a keresztnévnek hangzó férjezett családnevem és a keresztnevem közül nem tudja az illető, hogy melyiket kellene használni. De minek is mentegessem. Drága Urak! Nem a nőnapi virág, nem az ajtónyitás a fontos. Hanem hogy ne kerüljünk a kicsit idegesítő, apró, de izgága – szeretőnek öregecske – hetvenes évek titkárnőjének „mucika pozíciójába”.

Mert annak se feleség, se anya, se munkatárs, de bolti eladó és irodai asszisztens sem örül, ahogyan a pupusra, a szakikámra vagy az öcsisajtra is felkapná a fejét minden józan cégvezető, postás és hivatalnok férfiember – joggal. Aki pedig mégis a kisangyalomhoz folyamodik, húzza be utána rögvest a fejét! Ilyen megszólításokkal lehet ugyanis belőlünk, nőkből kicsalni az izzó szemű feminista, tűzokádó szörnyet, aki rögtön nem áll meg az üvegplafonnál és egyenlő jogokat, fizetést és elbánást követel.

Na, kinek kell efféle botrány? A kedvességnek szánt botorság helyett létezik keresztnevünk, vagy akár opciót jelenthet a hölgyem, asszonyom, kisasszony. De még egy magával is kibékülünk. Csak a leereszkedést hagyjuk olyan mélyen, ahonnan feltört.