„Minyimum”

Emlékszem, gyerekkoromban az első külföldi utam – nyilván a szülőkkel – Csehszlovákiába vezetett. Túráztunk a Tátrában. Nagy élmény volt, különösen, hogy akkor szembesültem először azzal, hogy van, ahol nem magyarul beszélnek. (Úgy kaphattam fagyit, ha ki tudtam mondani: Zmrzlina...) Eztán még elég sokáig csak az úgynevezett szocialista országokban járhattam, ha külföldre vágytam, de mi tagadás, én szerettem, mert magyarnak lenni elég jó volt arrafelé, a forint pedig kifejezetten értékes valutának számított. Egyetemistaként már direkt azért vonatoztunk el Zakopanéba, hogy 10 zlotyt kapjunk egy forintért a piacon, miközben az itthoni bank csak hármat adott. Visszaváltva már 4 zlotyt kellett adni egy forintért, na de 10-ért adtuk el ugyebár... (Már el merem mondani, 40 éve volt, szerintem elévült.) De szerették a magyar turistát az NDK-ban és Bulgáriában is, mert nagyon olcsónak számított nekünk. Emlékszem, Albenában, a tengerparton, étteremben egy sör és egy szelet pizza együtt 2 leva volt, ami 32 forintnak felelt meg, és amit még csóró egyetemistaként is vígan ki tudtunk fizetni. 

Mára kicsit fordult a helyzet, mi szeretjük fogadni a szlovák turistákat, akik szívesen költik nálunk az euróikat, főként, ha az árfolyam is éppen olyan. De a csehek és a lengyelek is jó vendégek, bár utóbbiak még mindig nagyon árérzékenyek. Náluk már csak mi lettünk árérzékenyebbek, ha szomszédolunk, nekünk pörög a fejünkben az árfolyam és a számológép, és bizony, ha tehetnénk, mi használnánk a klasszikussá vált egykori KGST-piaci mondatot, hogy „minyimum madam”.