Mozis remények

Két hétre prolongálva – bizonyára sokan vagyunk, akik emlékeznek még ezekre a szavakra. Az újság ezzel hirdette büszkén, hogy a filmet a következő héten is játsszák még. Évtizedekkel ezelőtt általános volt a telt ház a filmszínházakban, hallgattak azok akár a Vörös Csillag vagy a Május 1. névre. Telefonhívások sora kellett hozzá, persze a köztéri fajtából, hiszen nem volt más, meg tantusz, fémpénz, később feltöltőkártya, mire az ember talált egy helyet, ahol foglalhatott széket egy előadásra, rohanhatott a buszra, és örülhetett, hogy csak a híradóról késett le. 

Szombaton is megnéztem egy francia filmet az egyik fővárosi kismoziban. Régi beidegződésektől vezérelve aggódtam, hogy ilyen időpontban bizonyára nehezen jutok jegyhez, de megnyugtattak: azok az idők elmúltak, a fél ház már sikernek számít. És bizony alig lézengtek egy olyan filmen, amely amúgy tökéletesre sikerült. Szeretek moziba járni, és bevallom, csakis művészmozi jöhet szóba, kistermes, akár tíz-húsz székes. Imádom az atmoszféráját, az intimitását. Kötelességemnek érzem, hogy beüljek egy-egy filmre, hiszen olykor eszembe jut: még az sem biztos, hogy sokáig megtehetem. A mozit bő száz éve alatt sok támadás érte: előbb a televízió, aztán az internet, most a streaming. És sajnos, hozzáteszem, a nagy tömegben gyártott színvonaltalan fércművek sem tesznek jót neki. Így aztán a mozi nekem valahol a múlt egy darabkája, amelynek azért lehet jövője. Mai számunk körképében arról számolhatunk be, hogy a Covid és a rezsiválság mélyütései után újra telnek a nézőterek. Ez már jó: még tavaly is attól lehetett tartani, a dolgozók elbocsátása, a mozik végleges bezárása következik. Ám a szektor ebből a gödörből is kilábalni látszik. Van rá remény, hogy még sokáig ülhetünk be nézőtérre, ehetjük a pattogatott kukoricát, szórakozhatunk, okulhatunk, sírhatunk és nevethetünk egy jót.