Kertész Imre halálára

Kertész Imre (1929-2016) 1991-ben azt mondta Vig Moninak egy interjúban, hogy "nem marad más út, mint csatlakozni Európához, öt, tíz év múlva Magyarország egy közepesen működő féleurópai ország lesz, ahol nagyon sok remény lehetséges."

Na, ja, 2016-ban reményből még most is tényleg van egy rakásra való.

***
„Sohasem kezdhetünk új életet, mindig csak a régi folytathatjuk” - áll a Sorstalanság utolsó oldalain. Magamra veszem a Kaddis sorait: „Ne keressünk értelmet ott, ahol nincs.”

A Sorstalanság évente egyszer jár nekem, mint kötelező. Most épp a Valaki más lapjai között pihen a könyvjelzőm. Már másodszor. Elsőre valahogy átsiklottam felette, aztán most, hogy figyelmesebben olvasom, kellemesen eldiskurálok az íróval. A megoldás felé visznek, ha válság van:

"Élj úgy, mint akinek minden lépését áldás kíséri. Élhetsz úgy is, mint aki elátkozott. De akkor átkozott leszel. Viszont: hogy élhettél és munkálkodhattál, történjék bármi is, mindenképpen áldás volt; s azért volt áldás, mert elátkozott mivoltodban is képes voltál észrevenni az élet nagy esélyeit."

Kertész Imre művei >>

Azt is a Valaki más című könyvből tudom, hogy Kertész Imre apját nem messze lakóhelyemtől lőtték bele a kőfejtőbe.

„Ausztriából hazajövet, meg akartuk nézni a helyet, ahol apám meghalt. (...) Keresztülhajtottunk Sopronon, majd bal felől Sopronkőhida végeláthatatlan börtönvárosa szegélyezte utunkat. (...) Elértünk valahová, ahol fehér por kavargott. (...) Kővilág kezdődik itt, fehér kavicsok, fehér kövek, fehér sziklák (...) száraz port kavarva csosszanó, nehéz léptek igyekeztek a barlangszínház bejárata felé. Egy jegyszedőféle ember a jegyünket kérte. Megkérdeztük tőle, hogy van-e itt valahol emléktábla. Elképedt: emléktábla? (...) Jött egy fiatal rendőr (...) ő is kérdezte: miféle eseményről van szó? Nos, tömeggyilkosságról - mondtuk óvatosan. (...) Nekivágtunk a kietlen kősivatagnak. (...) Kőtorlaszok, kőmezők. (...) Elnémultunk, mert megértettük, helyben vagyunk. Ausztria felé botladozva. ahonnan mi most egy fürdőszállóból, s tán ugyanazon az úton ide megérkeztünk, a halálmeneteket még beterelték e természeti sziklabörtönbe, valószínűleg utolsó magyarországi szálláshelyükre, mielőtt átadták volna őket a németeknek; aztán osztrák területen működő koncentrációs táborok felé hajtották őket tovább. Ezrek, tízezrek férhettek el itt 45 telén. (...) Aki nem tudott tovább menni , belelőtték a barlangokba. Egyetlen szóra sem volt szükség, a puszta helyszín mindent elárult (...) e hely lelke a sortűz, a kínzás, a gyilkosság volt. Egy ideig tétován baktattunk még valami jel, valami emlék, maradvány, ki tudja mi után.” (Valaki más)

Egy olyan író kapott Nobel-díjat 2002-ben, akit hazánkban addig nem ismertek, nem vettek észre, nem törődtek vele. Műveivel sem. Egy olyan ország írója kapott nemzetközi elismerést, akit származása miatt bélyegeztek meg, egy olyan ország írója, akit zsidósága miatt, még napjainkban is sokan megvetnek errefelé.

Reményekről igen, a haláláról nem emlékezem, „az már nem én leszek, hanem valaki más.”