Kisalföld logö

2017. 10. 21. szombat - Orsolya 9°C | 16°C Még több cikk.

A fénnyel tisztelt elmúlás

A halál megváltoztathatatlan, de az ember viszonya hozzá megváltoztatható. Ezt szolgálja sok más mellett mindenszentek és halottak napja. A közös ünnep, amikor a fénnyel tisztelt elmúlásban az élet derűjére is emlékezünk.
Mindenszentek a negyedik század, halottak napja a X. század vége óta a kereszténység ünnepe. Az előbbi a név szerint nem jegyzett, de tisztelt vértanúkkal, az utóbbi pedig azzal függ össze, hogy ezerre világvégét vártak az emberek. Emiatt az egyház tanácsa szerint igyekeztek jóban lenni a halottakkal, különféle gesztusokkal barátságba kerülni az elhunytak szellemeivel. Többek között annak idején azért gyújtottak mécsest a sírok mellett, hogy a „szegény fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat". Az egyháztörténetből kiderül, hogy a halottak napja egy hajdani bencés apáttól ered, aki annak idején az emléknapot minden rendházában bevezette.


Kiszabadult lelkecskék

A mindenszenteki, halottak napi gyertyagyújtáshoz számos népi hiedelem is fűződik. Így például az, hogy a világosban véletlenül kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne bolygassák, ne nyugtalanítsák az élőket. Más magyarázat szerint a gyertyák fénye az örök világosságot jelképezi. Katolikus vidékeken néha még annyi gyertyát gyújtanak a házban, ahány halottra emlékezik a család. Ehhez kapcsolódik az a hiedelem, hogy az a családtag hal meg leghamarabb, akinek a gyertyája – vagyis amit ő gyújtott – legelőször leég. Sok helyütt az asztalra kenyeret, sót és vizet tesznek, sőt, a halottak számára is terítenek, mert a néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a hozzátartozók. Néhol a halott evőeszközeit csillag formában egymáson keresztbe rakják és letakarva tartják az asztalon, a megfordított tányér mellett. Némely faluban ilyenkor nem dolgoztak földdel, nem mostak, nem meszeltek, hogy ne zavarják a holtakat. Egyes helyeken a mindenszenteki, halottak napi virágokat, koszorúkat, a sírok feldíszítését úgy magyarázzák, hogy azért kell felékesíteni a temetőt, hogy a holtak szívesen maradjanak lakhelyükön: „ne látogassanak".


Ősi jel a sírhanton

A mai hatalmas, gyakran inkább hivalkodó, mint méltóságteljes, kőből, márványból, gránitból faragott síremlékekhez szokott szem számára különleges, lélekemelő élményt jelentenek a magyar régmúltat idéző faragott fejfák. Ezek közül szép számmal láthatók még Szatmárcsekén, de az enyészettől megóvva találhatunk belőle a Duna–Tisza közén, sőt, olykor-olykor sajátos hagyományidézésként a kisalföldi temetőkben is. A fejfa kultikus jel a sírhanton, amely a magyarság kultúrájának egyik ősi üzenete. Egyes feltételezések szerint talán azzal a honfoglalás kori szokással rokon, amikor a katonai dicsőség jelét – lándzsát, harci fegyvert – a sírhelybe szúrták. A régi hagyományt a XVIII. század végétől a protestáns temetőkben ismét felelevenítették, amely valószínű, hogy a koporsóvivő fákhoz kapcsolódik, amelyeket a temetés után a sírhant fejrészéhez szúrtak. Az egyszerű faoszlopból a népi díszítővágy és képzelet jóvoltából az idők során faragott, szimbólumokba rejtett üzenetek váltak. Aki értette, fordítani tudta ezeket a jeleket, az többek között tisztában volt azzal, hogy férfi vagy nő, felnőtt vagy gyerek, testvér vagy házaspár nyugszik a föld alatt. Még a meghalt életkorát, vagyoni helyzetét és családi életkorát is le lehetett olvasni
róluk.


Nevetős fejfák

Ha már a fejfákról esett szó, nem maradhat említés nélkül Kissházy József 1932-ben közreadott különös, profán gyűjteménye, a „Nevetős fejfák", amelynek egyik darabja közismert: „Itt nyugszom én, olvasod te, olvasnám én, nyugodnál te!" Vagyis a kis kötet a temetők humorát, a tréfás sírfeliratokat szedte egy csokorba, annak a jámbor kántornak a volt derűjét, aki ezeket a versikéket 30 krajcárért írta. Miként a fejfák faragott jelrendszere, ezek a rövid versikék is üzenetek. Az elhunyttól az élőknek. Szólnak a halott életkoráról, halálának idejéről és okáról, de megszívlelendő tanácsot is hagynak a hozzátartozóknak vagy a temetőbe látogatóknak. Idézzünk közülük néhányat és menten mosolygós arccal állunk meg egy-egy képzelt fejfa vagy sírkő előtt és a sírvers elolvasása után személyes ismerősünknek érezzük az illetőt, hiszen e néhány soros búcsúszöveg amolyan rövid jellem- és életrajz is.

„E kereszt alatt fekszik András hanyatt. Sintér a más nevén, nem pintér, ács levén. Meghala Ráckevén."

A másik: „Itt nyugszik Etelke, nemtom vót-e telke? De vót jámbor lelke, csak a jót mívelte. A legényt szívlelte, s a hideg kilelte."

A következő: „E gödörben nyugszik Orbán. Egy csont akadt meg a torkán, nem mozog azóta nyelve, a sír szája ím, benyelte."

Egy újabb: „Szép az élet, rút a halál. Elmondhatná Katona Pál, de nem nyílik már szóra szája, befogta a halál kaszája. Meghalt ötéves korában."
És végül egy elgondolkodtató: „Ember, ha lábad e kő előtt megáll, jusson eszedbe a sárga lábú halál! Annyi vagy előtte, mint egy férges körte, lásd a nagy Batót is, mily könnyen megtörte."


Világítás a temetőben

A kalotaszegi Mérán él egy szokás: a gyerekek a halottak, vagy ahogy ott mondják, a világítás napján fáklyákat készítenek napraforgószárból. A szár puha, belső részét kifúrják, helyére faggyút öntenek, majd töklámpásba illesztik, meggyújtják és a temetőben szaladgálva egymást ijesztgetik a sötétben. Nem neheztel rájuk senki, miként azokra sem, akik nem a friss gyász fájdalmával, „csak világítani" mennek ki ilyenkor a sírokhoz meglátogatni halottaikat, amelyet a „lelkecskék" életük miatt megérdemelnek.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szögek a vártemplom ajtajában

A legenda szerint 1517. október 31-én Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes hangos kalapácsütésekkel… Tovább olvasom