Kisalföld logö

2017. 11. 17. péntek - Hortenzia, Gergő 5°C | 7°C Még több cikk.

Vitéz László és családja

Csíkos paraván - ez a díszlet már évtizedek óta. Gyerekek előtte. Kemény Henrik mögötte.

Egyszerű csíkos paraván. Ez a díszlet már évtizedek óta. Nem valami modern helyszín. Gyerekek előtte. Kemény Henrik mögötte. Aztán felcsendül a muzsika, színre lép Vitéz László és a játék magával ragad mindenkit. Élvezetesen, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna az internet, a giga-mega rajzfilmmesék korában, hogy két bábuval órákra le lehet kötni a gyerkőcöket és a velük együtt szórakozó felnőtteket.

Kattintson a képre!
A magyar bábművészet meghatározó alakjával, a már régóta csak Heni bácsinak hívott örök gyerekkel a győri Vaskakas Bábszínházban ünnepelt nyolcvanadik születésnapján beszélgettünk.

Heni bácsi kilencévesen faragta első Vitéz László-figuráját, és a hírek szerint hatéves volt, amikor először lépett közönség elé az édesapjától kapott Miki egérrel. 1944-ben a „Papa" munkaszolgálatosként tűnt el, akkor testvérével ön vette át a helyét. Aztán úgy alakult, hogy 1952-től a kilencvenes évek közepéig Magyarországon Kemény Henrik volt a vásári mutatványos bábjátszás kizárólagos képviselője. Két évtizedig az Állami Bábszínház művészeként dolgozott, és sokan Heni bácsihoz kapcsolják 1955-ben az első vidéki bábszínház megalapítását Győrben.

– Ott játszottunk a város közepén álló Radó-szigeti színházban. Megcsináltuk az egész színpadot, a paravánt. Ráadásul úgy, hogy tájra is tudjunk járni vele. Két zenész jött velünk, egyikük mindig zongorista volt. Képzelheti, élő zenére játszottunk. Bejártuk az egész megyét. Amikor például Sopronba mentünk,  hajnali kettőkor felpakoltuk a vonatra a cuccokat, felültünk, reggel már indulhatott az előadás. Fárasztó volt nagyon, de akkor bírtam, bár most bírnám...

Könnyes múltidézés

– Megnéztem az előadását, nem mondhatom, hogy ne lett volna benne tűz, energia. A gyerekek csak úgy habzsolták, de még a felnőttek is. Vitéz Lászlót már az ötvenes években is játszott.

– Azzal a feltétellel szerződtem Győrbe, hogy lehetővé teszik számomra ezt. Hoztam magammal a papa paravánját, amit még ő készített. És a legeldugottabb falvacskába is mentem, ha hívtak. Sikerem volt. Mint mindig mindenhol: Londontól Tokióig. Pedig sok nyelvet a magyaron és a németen kívül nem beszélek! Szóval siker volt mindig, de az egyik alkalommal, talán a Rábaközben történt, az előadás után egy nénike felzokogott a nézőtéren és sehogy nem akarta abbahagyni a sírást. Odamentem hozzá, hátha meg tudom vigasztalni. „Művész úr – mondta nekem –, örömömben sírok, mert ez az az előadás, amit egyszer gyerekkoromban láttam, és azóta szeretném megint megnézni." Ejha, gondoltam, ez hogyan lehet, hiszen én először voltam ott a faluban. „És ki játszotta, hogyan nézett ki?" „Hát olyan bajuszos kedves ember volt" – válaszolta a nénike. „Csak nem ilyen, mint ez?" – nyúltam a kabátomba és vettem elő nagyapám fényképét. Na, azt amikor meglátta, akkor lett aztán igazi sírás-rívás örömében, hogy én, az unoka viszem tovább a családi hagyományt.

– Heni bácsinak rokonai is éltek Győrött.

– A papa bátyjának, Korngut Dezsőnek a Baross úton volt bőrdíszművesüzlete a háborúig, de aztán az egész családot kiirtották. Unokabátyáimat katonának vitték, őt pedig... de erről, ha nem baj, nem szeretnék beszélni. Nagyon szomorú történet.

Kemény Henrik elmorzsolja szemsarkában a múlt árnyait megidéző könnycseppet. Egy pillanat és újra az a mosolygós, nadrágtartós kisfiú, aki a maga faragta Vitéz Lászlóval szórakoztatja a nézőket.

Hakni Obrazcovval

– A báboscsalád híres-hírhedt figurája a piros, hegyes sapkát, piros inget és piros nadrágot viselő Vitéz László, ez a furfangos csibész, már kétszáz éve a palacsintasütőjével üti az ördögöt. A Korngut, illetve a Kemény család három dinasztiája vitte el a vásári sokadalomba őt. De nem csak Magyarországon.

– Egy ízben Londonban játszottuk a Vitéz Lászlót. Csomagoltunk már, amikor egy kint élő magyar jött oda hozzánk. Látszott rajta, tehetős ember. Alig győzte a hálálkodást, hogy ezt az előadást gyerekkora óta másodszor is megnézhette. Felvitt az irodájába, megvendégelt. Beszélgettünk, de mondtuk, nekünk indulni kell, megy a repülőnk. Elkérte a jegyeinket és a titkárnőjével kicseréltette őket a luxusosztályra, így utaztunk haza első osztályon. Mint mondta, ezzel próbálja meghálálni, hogy Vitéz Lászlót elvittük neki is Angliába. Persze ez akkor történt, amikor ő mint disszidens nem jöhetett haza. Sokfelé megfordultam, csak Kínában és Ausztráliában nem jártam. Az egyik út hozta a másikat. Aki meglátta Vitéz Lászlót, máris hívta volna tovább. Így volt ez Rómától Moszkváig. Pedig ez egy magyarul beszélő csínytevő. Két perc után mindenki tudta, miről van szó a történetben.

– Azt beszélik, Moszkvába úgy jutott el a Budapesti Bábszínházzal, hogy nagyon jóban lett a Magyarországon rendező Obraszcovval.

– Obrazcovot, amikor itt járt Pesten, próbálták elvinni a bábszínházba. Mondta, nem megy, de az én vidéki haknijaimra szívesen eljönne velem. Máig őrzöm a képet, ahol egymást ölelgetjük. Kértem, írjon már valamit az emlékkönyvembe. Odarajzolta a cápát. (Obrazcov az egyik legsikeresebb Brecht-színdarabot, a Koldusoperát vitte színre Pesten. Abban szerepel a híres Cápa-dal. Erre utal a rajz. – A szerz.) Ezután kértem meg a tolmácsot, mondja meg, hogy szeretném tiszteletbeli apámnak szólítani. Csoda, hogy ezután engem akart látni Moszkvában?
És folynak a történetek szépen sorban színészekről és színházakról. Kollégákról, akik normálisak voltak mindaddig, amíg igazgatók nem lettek. Karrierről, amiből Heni bácsi soha nem kért.

– Nem akartam sohasem vezető lenni. Egyszer behívott az igazgató. Mondja nekem: „Hallom, hogy az igazgatói székre pályázol." Csak nevetni tudtam. „Ide figyelj, ha valakit itt megilletne az igazgatói szék, az a szakmáért, a gyerekekért sokat tevő édesapám volt." De neki sem kellene, mert akárcsak én, ő is a színpadon érzi jól magát. Egyébként pedig nem a bábszínház csinált engem, hanem én csinálom a bábszínházat.

Kemény Henrik ma nyugdíjas. Ugyanolyan pulóverben és nadrágtartós kordbársony pantallóban jár, játszik, mint ötven éve. Többen mondogatják, kijárna neki már a Kossuth-díj. De ő csak legyint erre. Bár – mint hozzáteszi – a pénz az jól jönne.
– Pár milliót rá lehetne költeni a régi családi bábszínházra, amely helytörténeti emlékként a budapesti Népligetben áll. Kellene nézőtéri renoválás, a vandálok keze nyomának eltüntetése, és néhány megfizetett színész. Kellene bábszínház, mert közönség az van és lesz is. A közönség megérdemli, hogy szórakozhasson...

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Zsebre megy a (gyerek)játék

Hogy a gyerek később boldoguljon az életben, sok egyéb mellett meg kell tanulnia bánni a pénzzel. Az otthoni minta sokat segíthet, a zsebpénz pedig már kis korban rászoktathatja a felelősségre - ha helyesen használják. Szinte minden családban örök kérdés: kapjon-e a gyerek zsebpénzt, és ha igen, mennyit? Tovább olvasom