Mecséri fűzfa-sirató: elmentek az Öreg Botolók - fotó

"úgy tud nyárderekán ringatni a dunaszagú estében, hogy jobban csak magzatkorunkban érezhettünk magunkat"

"Nem itt születtem, de ez a falu a legkedvesebb fogadott szülőföldeim egyike. Életem azon évei kötődnek a Mosoni-Duna partjához, melyekben megszülettek és felnőtté váltak gyermekeim. A Kormos István verseiben is "megénekelt" Mecsérről írok, ahol nem csak a költő, de én is láthattam még "lehetetlen szépet".

Igaz nem "fekete násznépet", de éppoly mesebeli szépet. Minden folyó mentén élő, érző ember számára a folyó a Természet igaz színjátékának egyik főszereplője, mely a felcseperedő gyermekek képzeletén, mesevilágán és éledező értelmén keresztül részese, kísérője lesz életének. Mint minden családtagnak, neki is vannak jó és rossz tulajdonságai. Lehet tőle félni, netán rettegni is áradásakor, de úgy tud nyárderekán simogatni és ringatni a dunaszagú estében, hogy jobban talán csak magzatkorunkban érezhettünk magunkat.

"Itt tanítgattam úszni gyermekeimet"

Ugyanabba a vízébe nem tudunk kétszer belelépni, de kétszer ugyanazt a fodrot sem tudja megkergetni rajta a szél, és a szürke gém sem látja kétszer ugyanazt a tükörképét a felszínén. A fűzfák is mindig más levelükkel intenek, de mély barázdáktól tagolt törzsük képe az évek során arcként vésődik belénk, és úgy látogatunk le hozzájuk a vízpartra, mint jóságos öreg rokonokhoz, hiszen ők mindig meghallgatnak, sőt súgnak is, ha odafigyelünk rájuk.

"Mindössze" harminchárom éve ismertük egymást az Öreg Botolókkal. Mikor először kötöttem el a tövükből apósom ladikját, és elindultam a folyón, akkor még nem is tudtam, hogy milyen fontosak lesznek számomra ezek a fák. Náluk, az ő társaságukban fürödtünk meg egy-egy izzasztóbb kerti munka után; itt tanítgattam úszni gyermekeimet; itt lefetyeltek bele vizsláim a Dunába; itt pihentünk meg a rokonokkal egy-egy még forró főtt kukoricát kergetve tenyerünkben; itt szálltunk kenuba egy hosszabb túra során; itt illatozott a bogrács a parázs fölött; itt kötöttünk ki egy szúnyogterhes esti horgászatot követően Simon Feri bácsival és Nádasi Karcsi bácsival, kik arcán hasonló mély barázdák voltak, mint az öreg botoló fűzek törzsén.

"Mint aki fél tőle, hogy elmúlhat a látványuk, szinte mindig fotóztam Őket"

Ők sem beszéltek sokat, bölcs és jóságos tekintettel ültek ladikjukban. Szerettem nézni, ahogyan Feri bácsi állva evezett lapos fenekű ladikjában. Olyan harmonikusan mozgott a folyón a csónak és csónakos, mint a jó lovas a lóhátán. Aztán árván maradtak a csónakok. Elköltöztek, az ég vizében ring már a két ladik nyári estéken. Apósom csónakjából egy tenyérnyi darabkát megőriztem. A nyarakból már kevesebbet töltöttem a Dunán, de ha Mecsérre jöttem, mindig meglátogattam az Öreg Botolókat.

Az Öreg Botolók

Mint aki fél tőle, hogy elmúlhat a látványuk, szinte mindig fotóztam Őket. Apósom nem érhette meg, hogy a mértani pontossággal megépült árvízvédelmi töltés paravánként takarta el öreg barátaimat azok szeme elől, akik nem másztak át a töltésen. Valószínű, hogy csak a falu és a töltés fölé magasodó templomtorony látta, mikor a mérnöki precizitással megrajzolt revitalizációs tervek alapján megsemmisítették az új mederpartnak útban lévő Öregeket. Bevallom, már akkor rosszat sejtettem, mikor pár éve a hangzatos ökológiai rehabilitációról szóltak a hírek.

"Más is elsiratta az Öregeket"

Tudtam, csak idő kérdése meddig állnak öreg barátaim a folyó szélében. Januárban találkoztunk utoljára. Körülöttük sóderhalmok kuszasága jelezte, hogy hideg gépek kerülgetik őket. Szótlanul álltak. Úgy éreztem, hogy nem tudunk mit mondani egymásnak. Úgy éreztem, mikor ott hagytam őket, mint ha egy menthetetlenül beteg barátomat hagynám úgy ott, hogy még biztatót sem mondhattam számára. Ma este egy kép jelent meg a világhálón. Egy sivár kavicszátony nyújtózik a Duna vízében. Pontosan ott készült a kép.

Olvasom, hogy más is elsiratta az Öregeket. Aki a zátonyt, az új partvonalat tervezte, az gépen szállt fölé, annak térkép volt e táj. Abdánál járva gyakran hallom fülemben Radnóti sorait.
Szerencsés vagyok, hogy én ismerhettem az Öreg Mecsérieket.
Drága jó Apósomat, Simon Feri bácsit, Nádasi Karcsi bácsit és az Öreg Botolókat, akiknek része volt abban, hogy én is láthattam a "lehetetlen szépet". Úgy tettek Ők is, mint Kormos István fekete násznépe: " lehetetlen szépen eltűntek az égen" - írta Szinetár Csaba.