Képregény - Rajzolt történelem az államalapításról

Olyan nemzetközileg is elismert magyar képregényrajzolók képviselik Magyarországot a fesztiválon, mint Futaki Attila, valamint a Németh Levente és Mészáros János szerzőpáros, a Királyok és Keresztek című képregény rajzolója és forgatókönyvírója.

A kiadvány különlegessége, hogy nem számítógépes grafika, hanem kézzel rajzolt és festett képekből áll. Érdekessége pedig, hogy a képregényhez telefonos applikáció is tartozik. A telefon kameráját bizonyos képekre irányítva megelevenedik a történet, az álló képből 3D-s animáció segítségével mozgó történetfolyam keletkezik.

A képregény magyar és angol nyelvű kiadását francia és flamand nyelvű, Belgiumban megjelenő változatok követik hamarosan, ezzel újabb népszerű magyar kiadvány jelenik meg a belga piacon.

A képregény rajzainak nagyított képei a brüsszeli Balassi Intézetben rendezett kiállításon egy hónapon át megtekinthetők.

Belgium a képregényműfaj bölcsőjeként szeptember 14. és 16. között adott otthont Európa egyik legrangosabb rajzfilm- és képregényfesztiváljának a belga királyi palotával szemben található Parc Royalban. A több mint 10 ezer látogatót vonzó eseményen az Európai Unió Nemzeti Kulturális Intézetei (EUNIC) standjánál, a Nemzetközi Pavilonban a magyar művészek képregény-improvizációs workshopot tartottak minden korosztálynak.

A könyv a magyar történelemnek egy nagyon fontos, az ezer éve fennálló keresztény állam alapításának időszakát mutatja be közérthető és tetszetős formában.

Az Úr 1046-dik esztendejében, valahol Magyarhonban…

– Ez már az utolsó gyertya, jó lenne, ha igyekeznél… – a magasabbik férfi erre csak megrántotta a vállát, horkantott egyet, ami akár az orra alatt elmormogott szitokszónak is tűnhetett, de mást nem felelt. Nem is tehette volna, mert hite tiltotta, hogy Isten nevét hiába szájára vegye. Magas, inkább vékony alkatú, de amolyan udvari ember féle volt, semmiképpen sem tűnt papnak a csuhája ellenére, amit éppen viselt. Vonásai teuton vérről árulkodtak, nemhiába nevezték a népek, aki között megfordult, gyakran Nyemecnek vagy a műveltebbek Tedescónak. Eleget téve barátja unszolásának, még jobban az előtte fekvő kódex fölé hajolt és a keze alól egyre gyorsabban szaladtak ki a sorok. Gyönyörű latin betűk sorjáztak egymás mögött példás rendben, mint szerzetesek vonulnak a misére, egyformán, előregörnyedve, kámzsával a fejükön. Legalábbis a másiknak mindig ez jutott eszébe az apró gyöngybetűkről. Ő idősebb volt, őszülő halántékkal, olyan emberek arckifejezésével, akik már sokat láttak és megéltek. Őt a legtöbb helyen, ahol csak járt, Sinonimónak hívták, mivel a Sine Nomine név, amit nevelője, Bernát atya adott neki, a legtöbb helybéli számára túl bonyolult volt. Most éppen egy kissé feszültnek tűnt az elmúlt órák eseményeinek hatására.

A pogányok vezére, Vata emberei napkeltekor támadták meg a falut. Aki tudott, a szerzetesekhez, ide a templomba menekült. Igen kevesen voltak, nem is fegyverforgatók, csak parasztok, akiknek annyi bűnük volt csupán, hogy felvették az új Isten hitét. A pogányokat láthatóan ez igen kevéssé érdekelte, kardélre hánytak mindenkit, akit csak találtak.

A két szerzetesnek tűnő férfi csuhában, de karddal az oldalán egy hete érkezett a faluba. Hónapok óta ők voltak az elsők, akik erre tévedtek. Nem is sejtették, mekkora bajt hoznak a falura. Vata emberei elől menekültek már napok óta, így találtak rá a kis falura itt a hegyek között. De most úgy tűnt, mégsem sikerült lerázni üldözőiket, itt is megtalálták őket.

– Arra azért nem számítottam, hogy így és ráadásul itt, az Isten háta mögött végezzük. – Sinonimo ezt igencsak igazságtalannak tartotta, bár ő hajlamos volt beletörődni Isten akaratába. De jelen pillanatban, akárhogy is morfondírozott, nem tudta kitalálni, mi lehet az Úr terve azzal, hogy hagyja őket itt elpusztulni. Most még társa tevékenysége sem szórakoztatta, máskor pedig gyakran belefeledkezett a Tedesco által rajzolt képekbe, szövegekbe. Leginkább a rajzokat szerette; órákon át tudta nézni, ahogy barátja és valószínűleg most már az utolsó halandó, aki elkíséri Istenéhez, színes tintákkal cirkalmas iniciálékat rajzol a szövegek elejére, királyok, lovagok és időnként– szégyenszemre – ledér ruházatú nők képeit veti a sárgás, vastag pergamenre. Ezt persze minden alkalommal meggyónta magában, de mivel most éppen híján voltak olyan papi személynek, aki feloldozhatta volna, így csak remélte, hogy a végső elszámolásnál nem esik súlyosan latba ez az apró bűn. Úgy gondolta, annyi nagyobb bűnt, gyilkosságot, pártütést, paráznaságot, vérfertőzést és egyebeket látott életében, hogy azok mellett az ő aprócska bűne valószínűleg elsikkad a nagy elszámoltatás során.

– Mindjárt végzek, mi legyen? – Tedesco ujjával kifelé mutatott és kérdően nézett társára. A kifelé ebben az esetben egy hatalmas tölgyfa ajtót jelentett, ami a kriptaszerű alagsori helyiséget, ahol a két férfi tartózkodott, elvágta a külvilágtól. Az ajtó nemcsak hogy szilárdnak tűnt, de még néhány lándzsával belülről ki is volt támasztva, keresztben öles fagerenda szolgált megerősítésül.

– Az Úr velünk van – válaszolta a másik, inkább kérdő, mint állító hangsúllyal, és elég kevés bizalommal a hangjában.

– Hát jobb lenne, ha néhány lovag lenne velünk – vágta rá Tedesco vigyorogva. Ő mindig életvidám volt, nem olyan filozofálgatós fajta, mint társa. Sok évet töltöttek együtt, Tedesco volt az, aki mindig meglátta a jót a rossz dolgokban is. Fiatalabb korában bölcseletet tanult Pannonhalmán, ahol egy bencés szerzetes mesélt neki Platónról és a dialektikáról. Valahogy azóta könnyebb is volt az élete. Most éppen próbált annak örülni, hogy végre elkészült. A hatalmas fóliáns utolsó oldalán is megszáradt a tinta, a könyv, az utolsó is végre elkészült.

– Ezekkel akkor most mi legyen? – és rámutatott a hatalmas könyvhalomra, ami a pince padlóján terült el, és most gazdagabb lett az utolsó kötettel.

– Természetesen rendbe rakjuk és elrejtjük őket, ha már ennyit dolgoztunk velük. – A fiatalabb kelletlenül elkezdte összeszedni a könyveket, nyögve a sarokba cipelte őket, ahol a fal egy darabja hiányzott, feltárva a mögötte rejtőző kisméretű fülkét. Annak idején a templom építői azért hozták létre ezt a titkos rekeszt, hogy a rablók elől ide tudják eldugni az értékesebb kegytárgyakat. A rablók, pogányok, külföldi lovagok az utóbbi időkben annyiszor jöttek, hogy már nem volt mit elrejteni: csak a fakeresztek maradtak meg, azok úgysem kellettek senkinek. A titkos mélyedésről a helyiek el is feledkeztek. Ez most éppen kapóra jött a két barátnak.

Az összes könyvet behordták ide, a fekete üregbe. A lyukat úgy alakították ki a falban, hogy egy kő visszahelyezésével szinte teljesen eltűnt, csak az vehette észre, aki tudott a rejtekhelyről. Tedesco visszaillesztette az utolsó követ és tanácstalanul nézett körül.

– Na akkor? – kérdezte újra. – Mi legyen, mert gyorsan kell döntenünk. – Valószínűleg a kívülről jövő egyre erősödő zajokra célzott. Igazából nem is zajok voltak ezek, hanem jól kivehető hangok egyre erősödő crescendója. Távolból, szinte aláfestésként vad danolászás hallatszott, vélhetően az elfogyasztott misebor okozhatta a féktelen jókedvet. Közelebbről egyre erősebb csikorgás hallatszott, mint amikor a kőpadlón egy nehéz tárgyat húznak-vonnak. Időnként dörrenések rázták meg az amúgy masszív falakat, mint amikor valaki hatalmas köveket mozgat és a végén egymásra dobálja őket, hogy áthatolhatatlan, lebonthatatlan hegyet képezzen. Ebben az esetben a kintiek igencsak ittas pogányok voltak, akik éppen azon sürgölődtek, hogy a templom kazamatájának lejáratát, mely mögött a két férfi hallgatta a zajokat, a kezük ügyébe eső, meglehetősen nehéz kőtömbökkel örökre lezárják, mintegy megpecsételve a bent lévők végső szövetségét Istenükkel. A köveket azonban csak nehézségek, verejtékezés és dühödt istenkáromlás közepette lehetett mozgatni, mert irgalmatlanul súlyosak voltak; a templom építésekor is ökrökkel kellett ideszállítani őket. A faluból minden férfira szükség volt ahhoz, hogy a végső helyükre kerüljenek. A meglehetősen kapatos pogányoknak azonban, akiknek először igen jó ötletnek tűnt, hogy befalazzák a két férfit, mostanra igencsak elegük lett ebből a kevéssé átgondolt belsőépítészeti vállalkozásból. Inkább csatlakoztak volna társaikhoz, akik szaporán fosztogatták a templom borospincéjét, veszekedtek az igencsak szegényes zsákmányon és a falusiak közül a szemrevalóbb fehérszemélyeken, mert más értéket nemigen találtak. De azért az mégiscsak jobb szórakozásnak tűnt. A bentiek persze nem sejtették, hogy állnak kint a dolgok.

– Cselekednünk kell, különben csak egy utunk marad, Illés próféta szekerén távozunk innen. De az sokáig fog tartani, amíg eljön értünk az égi jármű. És igencsak utálok várakozni, nem is beszélve arról, hogy mindjárt olyan sötét lesz, mint a pokol legutolsó bugyrában.

– Csak nem félsz, amice? – kérdezte Tedesco nevetve, féltő műgonddal elcsomagolta tollait, tintáit, mintha még életében szüksége lenne rá. Majd a gyertya fényének utolsó fellángolásánál odalépett az ajtó előtt álló székhez, amin két páncéling hevert, mellettük letámasztva két viseltes, de még éles kard.

– Na akkor? – kérdezte utoljára, mielőtt rájuk borult a sötét…