Radír

2017.09.07. 09:00

Magyar Radír 2016 - Gulyás Melinda: Becsapódás

 


Hegyeshalom. Ilyenkor mindig elöntötte valami melegség a mellkasát. Hét napja úton volt, persze ebből kettő kényszerű pihenőnap. De holnap este már otthon lesz, megiszik egy sört, befekszik a fotelba és bekapcsolja a tévét. Legalább magyar szót is fog hallani végre. Mindig mondták. Sohasem fogadott szót, nem is érdekelte. Persze azért elboldogult, néhány szakszó, amit a szakmában használnak, minden nyelven ugyanaz. No meg a kéz- és lábmunka, hadonászás, és minden oké. 


Lassan harminc éve úton volt. Szeretett a maga ura lenni, senki nem pofázott bele a dolgai-

ba, vagy ha igen, akkor csak telefonon. Magánélete nem egy leányálom, azaz legényálom. Két válás, két gyerek, akiket sátoros ünnepeken azért látni szokott. A lány tiszta apja, erős csontozatú és izmos, fénylő barna hajjal és makacs természettel. A gyerekek megsárgult fényképe, ami az óvodai ballagáson készült, a műszerfalon rója a kilométereket. Milyen szépen és giccsesen indult minden. Fiatalság, szerelem, szegénység. Gyerek, házasság, lakótelepi lakás. A szülők, ahogy tudtak, segítettek. Mire az utolsó csavar is a könyvespolc felfüggesztésébe került, már jött a válás. Éva adta be, elhidegült, azt mondta. Nem volt nehéz, csak hétvégeken volt otthon. Talált magának egy hidegburkolót. Nappal hideg, éjszaka forró. Hehe. De legalább minden este otthon volt. 

Aztán még egy házasság, ugyanezzel a forgatókönyvvel. Többet soha. Elhatározta. Se házasság, se gyerek. Tavalyelőtt, az ötvenedik születésnapján határozta el ezt. Semmilyen felhajtást nem akart. Mások sem. Direkt hosszú fuvart kért. A szitáló esőben a csatornán, a kompon fogta a korlátot és nézte a csillagokat. Először a szüleire gondolt, a megfáradt, összetöpörödött kis öregekre, akik már nincsenek. Aztán a gyerekeire. Amikor futott a kisbicikli mellett vasárnap a parkban. És elengedte a beékelt fadarabot. A kislány észrevétlenül tekert tovább. Lobogott barna haja, csatos kis szandáljával tekerte a pedált. És bízott. Bízott az apjában. Amikor fiával kapura rúgtak. Így, belsővel pöccintsd meg. Persze úgy csinált, hogy a gyerek nyerjen, a labda valahogy mindig a hálóba került. Aztán húgára gondolt, akit mindig megvédett. Persze Ildi utálta ezért, mert eléggé fiús és harcias volt. De tudta, hogy jól esik neki ez. Szerelmeire gondolt. Lányok, szőkék, feketék, karcsúak, bögyösek. Feleségek, anyák. Izgatottak, számon kérőek, kedvesek és butácskák. Erzsi rendes. Nem akart többet, mint amit ő tud adni. Ő is megégette már magát. Gyereke már felnőtt, unokája is van. Ez a felállás már vagy két éve működik. Adok-kapok. Nincs lángolás, nincs udvarlás, nincs bók. Van várakozás, van öröm, amikor újra együtt. Ez jó. Lehet, hogy révbe ért? Ki tudja. Igen, holnapra otthon lesz. Imre fékezett, befordult egy benzinkúti pihenőbe. Kiszállt, nyújtózott egyet-kettőt és felnézett. Felnézett az égre. Meglátta. Egészséget szeretnék. Közhely. Nekem és a gyerekeimnek. Erzsinek is. Még néhány jó évet. Ildiéknek is.

Csöngettek. Itt állandóan csöngetnek. Szinte mindenkinek megy az infúzió, naponta több is. Szeretett itt ezen az osztályon dolgozni. Amikor visszajött a szülési szabadságról 6 év után, az ápolási igazgató ezt ajánlotta. Lelkileg nehéz lesz, készüljön fel. Lelkileg nehéz, nem készült. Hogyan lehet erre készülni? Valaki van, aztán nincs. Ildi ezt akarta csinálni, már kamaszkorában tudta. Azért is adta be a jelentkezési lapot az egészségügyi iskolába. Anyja megütközött rajta. Vért akarsz, ágytálazást, nyálat, hányást? De beletörődött. A korai házasságba is. Működik még mindkettő. Gyuszi mentős. Már amikor gyakorlaton volt a kórházban, kinézte magának a bajszos, barna srácot. Kinyomozta, mikor végez, és véletlenül összefutottak a folyosón. Kisváros ez, mindenki ismer mindenkit. Nem bánta meg. Gyuszi rendes. Nem mondom, szereti a sört, de melyik férfi nem. Szigorúan munka után. Valahol ki kell engedni a gőzt. Főleg ilyen stresszes meló után. Néha otthon, ha beszédes kedvében volt, el-elmesélt egy-két kacifántos mentést. De Ildi nem szerette ezeket a tragikus történeteket. Féltette a fiúkat. Idén már a kicsi is középiskolás. A 16-osból csengettek. Befordult az ajtón, az ablak melletti ágyhoz lépett, lezárta a mai utolsó infúziót. Fordult a vesetállal a kezében, és felpillantott. Ki az ablakon. Mosolyra húzódott a szája, pillanatnyi boldogság, klassz érzés. Kívánni kell. Azt akarta, sikerüljön. Hasson a méreg. Gyógyuljon meg Zoli. Gyó-

gyuljon meg mindenki. Itt ezen az osztályon, itt ezen városban, és mindenhol. A tenger sós ízére gondolt, elképzelte, mert még sohasem érezte. De jó lenne egyetlenegyszer a fiúkkal együtt megpillantani. Beszívni az orrán, a nyelvén, a pórusain keresztül.


Másodszor is a 16-osba került, ide, az ablak mellé. Lassan hazajár ide, mosolyodott el fáradtan és elcsigázva tegnap, amikor érkezett. A második csatára készült, még ugyanennyi a nyár végéig. Ez az Ildikó nővér kedves. De itt mindenki kedves. Zoli, miután lekerült a csövekről egy éjszakára, nyújtózkodni próbált. Elhatározta, lezuhanyozik. Mint egy lassított felvétel, próbálta újra felhúzni magát. Eszébe jutott, mennyi felülést csinált a konditeremben még tavaly. Kellett a jó kondíció a munkához, biztonsági őr volt egy nagyáruházban. Kényszer-biztonsági őr. Lopás szinte mindennap volt, figyelni kellett nagyon. Most nincs figyelés, nincs egyenruha, lázmérő, vérnyomás és infúzió van. Tavasszal kezdődött, amikor fogyni kezdett, hányingere lett. Minden nap gyengült. A főnöke rászólt, menjen már orvoshoz, rossz ránézni. Kivizsgálás, cété, emeri. És már itt is találta magát a 16-osban. Annamari a múltkor meglátogatta. Hozott krémest, amit persze nem bírt megenni, de amúgy sem érezte az ízeket. Hozhatott volna sárgaborsó-főzeléket, amit annyira utált, mindegy volt. Akkor még volt haja, szakálla, bajusza. Ma már nincs az se. Egyik reggel otthon arra ébredt, hogy csomókban a párnán találta a haját. Felöltözött, lement a fodrászhoz, nullásgéppel lehúzatta. Nincs gond, nincs sírás, nincs tükör, nincs fésű, nincs borotva. Megszokta, a nőknek a szomszéd kórteremben nehezebb. Zoli sóhajtott egyet, amikor Ildikó lezárta a kanült. Próbált felülni, szeme a kinti világot kereste az ablakon keresztül. Meglátta. Erőtlen, mosolyszerű fintor. Segíts rajtam, hogy meggyógyulhassak. Legyen erőm, tudjak újra dolgozni. Szeretnék a lányom esküvőjén táncolni. Akarok még sörözni a haverokkal. Megköszönni mindenkinek, aki segített rajtam.


Becsekkolt. A nyolcas kapunál kiírták: London-Luton. Egyedül volt, az ablakhoz szólt a jegy. Még sohasem repült, de barátnője részletesen elmagyarázta, mit kell tennie, mire figyeljen. Annamari mellé egy középkorú házaspár került, halkan magyarul diskuráltak. Mögötte felsírt egy csecsemő, előtte két srác próbálta kézi poggyászát beszuszakolni a fenti tárolóba. Hamarosan indulnak, már besötétedett. Az esti járatra kapott jegyet, kint Kata várni fogja. Kata. Tavaly még a padtársa volt, ma meg segédápoló egy angol kisvárosban. Annamari bébiszitterkedni szeretne, mindig szerette a gyerekeket. Bár testvére nincs. Semmilyen kerek családi eseményre nem emlékszik, anya-apa-gyerekek, ez ismeretlen fogalom számára. Óvodás volt, amikor a szülei szétmentek. Ő az anyjával maradt, másik városba költözött.

Apjáról nem sok emléke maradt, néha jelentkezett telefonon, havonta felbukkant. Ilyenkor hozott neki édességet, ezt-azt. Legutoljára ő látogatta meg az apját. Kórházba került, hát elég szarul nézett ki. Most először kicsit megsajnálta. Elég gáz lenne, ha meghalna. Ő meg éppen elrepül. Csak az anyját avatta be a tervébe, bár ő is zokogott néhány sort. Ha tetszik a meló, karácsonyra hazajön. Anyja persze reménykedik, hogy újra megpróbálja a főiskolát, de ő már letett róla. Tavaly érettségizett, nem sikerült bekerülni. Judit néni, az osztályfőnöke még mindig noszogatja, ráír a Facebookon. Pedig milyen boldogok voltak tavaly ilyenkor júniusban, hogy sikerült a szóbeli is. A banketten együtt énekelték Katával torkuk szakadtából néhány pohár vörösbor után, hogy „veled maradnék, szívesen széjjel szakadnék". Annamari próbálta követni a stewardessek mondandóját, de megunta. Kinézett a kisablakon. Éppen meglátta a fényességet. Fúú, de király! Még ez is! Épségben akarok másfél óra múlva leszállni a gépről, gondolta. Sikerüljön a meló, érezzem jól magam, találjak barátokat. Elég pénzem is legyen, anya legyen boldog, apu meg gyó-

gyuljon meg. A gép meglódult.


Összefolytak a szeme előtt a sorok, nem bírta elolvasni a kusza írást. Már legalább három órája ült a konyhaasztalnál, két kávét megivott, 6 cigit elszívott. Holnapra kész kell lennie vele, még 12 dolgozat hátravan, talán éjfélre kész lesz. Hosszú ez a mai nap, de a tanév vége mindig ilyen strapás. Pénteken év végi értekezlet, minden diákot le kell zárni, a jövő héten jönnek az érettségizők szóbelizni. 

Judit több mint 3 évtizede tanított, szerette ezt csinálni, de nagyon belefáradt. Osztálya tavaly elballagott, egy év pihenőt kért a főnökétől, hadd fújja ki magát, talán még egyszer osztályfőnök lesz, aztán mehet nyugdíjba. Egyedül élt, már elég régóta, pontosabban a kutyájával. Szolid és szerény háztartást vezetett, néha főzött, néha nem. Szombatonként pizzát rendelt, Gombóccal ketten megették. Munkatársaival néha színházba járt, ritkábban moziba. Nagy rádiós volt. Ha itthon volt és nem dolgozott, mint most, mindig szólt a Kossuth vagy a Bartók. Hatalmas könyvkészlete volt, rajongott a versekért, Radnótiért, Weöresért. Mostanában már nem engedhette meg magának a könyvvásárlást, csak karácsonykor és a szülinapján csábult el.Könyvtárba járt, szívesen olvasta a mai fiatalokat is, Dragománt, Lackfit, Egressyt, Háyt, Spirót. 

Judit kissé elhízott az utóbbi években, haja szürkére váltott, a sminket és a hajfestéket hírből sem ismerte, de a diákjai szerették. Írtak, telefonáltak, segítséget kértek és ő sohasem mondott nemet. Fenn volt a Facebookon is. Megkérte kollégáját, az infós Tomit, mutassa meg neki ezeket a mai dolgokat. Lassan, de megtanulta. Felállt, kiment az erkélyre rágyújtani. A cigaretta az egyetlen szenvedély az életében, gondolta cinikusan. Az első slukk után felnézett az égre. Észrevett valami szokatlant. Rezignáltan belefeledkezett, talán boldog is volt néhány másodpercig. Kívánni kell. De mit. Amit szeretett volna, már nem lehetett. Ami volt, elmúlt. Olyan nincs, hogy valaki ne vágyna valamire, szóltak le fentről. Na jó, nevetést, örömöt, élményt. Jó lenne látni a Nemzetiben egy jó drámát, elmenni egy hangversenyre, beülni egy meleg gyógyfürdőbe. Gombócnak finom falatok. Talán ennyi.

Megette a vacsorát, elpilledt. Kényelmesen elhelyezkedett az ajtónál, ahonnan Juditot jól láthatta. Türelmesen várt, tudta, lemennek még egy esti sétára a háztömb körül. Találkozik majd a szomszédokkal is, kergetőznek egy jót, susmorognak, szimatolnak, mindig történik valami. Egy papírdobozban eszmélt először testvéreivel, nagyon fáztak és éhesek voltak. Egy mogorva férfi talált rájuk, elvitte őket egy olyan rácsos helyre. Fájdalmas szúrásokat, meleg ételt és italt kapott. Ketrecbe tették, sokan benyúltak, megsimogatták, mosolyogtak, lefényképezték és továbbléptek. Szombatonként idegen kezek sétálni vitték, de mindig visszatették. Egyszer egy különös szagú hölgy jött, nagy csapat vihogó fiatallal. Valamiről beszéltek az irodában. A következő héten még egyszer. Aztán semmi. Néhány nappal később a hölgy visszajött egyedül, és őrá bökött az ujjával. Ennekmár 6 éve, azóta elválaszthatatlanok. Hosszúak a hétköznapok reggeltől estig, de ő vár. Mindig vár. Judit után kisompolygott az erkélyre. Judit valamit nézett, megnézte ő is. Mi az, nem tudta. De érezte, valami fontos. Egy könnycsepp gördült le fentről a kobakjára, megnyalta Judit lábfejét és heves farkcsóválásával biztosította szeretetéről.

2016. június 7-én, kedden 21 óra 17 perckor fényes meteor csapódott be a légtérbe. A hat tekintet néhány pillanatra összefonódott az éterben több száz honfitárséval. Felemelkedett és lehullt. Minden ment tovább, mintha semmisem történt volna.

A novellát a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.

Ezek is érdekelhetik