Magyar Radír 2016 - Egyed László: Csillag tanár úr

Egész pontosan: Csillag Árpád egyetemi docens egy pufók úriember, aki jócskán híján volt már hajszálainak, így a Nap akadálytalanul világosíthatta tovább tiszteletre méltó elméjét. Magyar történelemre oktatta tehetséges, szorgalmas és eszes hallgatóit, valamint ezek ügyetlen, lusta és ostoba párjait. Míg hitvesét a halál el nem szólította, együtt nevelték egy szem lányukat, akiről azt tartották, hogy Isten jókedvében teremtette, nagy gondot fordítva az építményre, melyet lelkének lakásául szánt, hisz mind szépségben, mind egészségben bővelkedett.

Bátorkodtam a tanár urat mint úriembert megjelölni. Illendőbb egy, a történelemben eltévedt, régi vágású, nemes eszméket követő férfiként bemutatni, aki még értéknek tartja a műveltséget, jó modort és kifinomult ízlést. Hétköznapi viselete, egy sötétzöld vagy fekete öltöny (ezeket váltogatta) és fényes cipői még a legzordabb időben is kifogástalan tisztasággal ragyogtak. Mellényében zsebórát hordott, melynek fedőlapján egy csontváz volt látható, kezeiben kaszát és homokórát tartva, hátlapjára pedig egy kereket forgató hölgyet mintáztak.

A következő hetek előadásainak igen hangzatos címet választott: A magyar nemzet szerepvállalása a török invázió feltartóztatásában. Ez alkalommal Buda várának elfoglalásáról diskuráltak az egyszerűen berendezett, ám annál világosabb előadóteremben. A tanóra már a vége felé közeledett, Csillag tanár úr azonban még szólni kívánt.

– Végezetül még néhány szót a jelenlegi helyzetről... – megtörölte kerek szemüvegét, majd folytatta. – Ha megvizsgáljuk a történelmet, feltűnik a feszültség két idegen kultúra találkozásakor. Mindenkor ellenségeskedést szült, ha a kultúrák keveredtek, hiszen mi sem teszünk egy tányérra tortát pörkölttel. Mert bár mindegyik ízletes a maga helyén, keveredve mégis kellemetlen hatást gyakorolnak ízlésünkre. Ugyanígy a népeknél s közös örökségüknél. Kérdezzük csak a zsidó vagy indián törzseket... Hazánk története sem mentes ettől. Eleink nem azért érkeztek, hogy a Kárpát-medence népeibe olvadjanak... Majd megszenvedtük a tatárokat, törököket, és ugyancsak kevesen lengettek pálmaágat a német vagy orosz megszállóknak.

– Hogy véli a tanár úr, van megoldás? – sugárzó arc kecses vonásokkal, vidám mosoly, élettel teli, csillogó, kék szemek, melyek egyikét a hosszú, egyenes szálú, barna haj félig eltakarta. A tanár úr lánya volt a kérdező, aki ezután összenézett barátnőjével, és mindketten egy bájos vigyort engedtek meg maguknak.

– Nos, Angéla – mert így hívták a hölgyet –, a válasz rendkívül egyszerű, a gyakorlatban mégis oly nehéz: hazaszeretet. Ha a bevándorló egyének és családok hazájukat szívükben hordanák, nem indulnának el onnan, sorsára hagyván azt. Ha kormányaink, s ezt egész Európára értem, szeretnék a hazájukat, mérlegelvén a kialakult helyzetet, annak veszélyeit, előnyeit és hátrányait, népük javára s annak akarata szerint cselekednének.

– Csinos teória. Honatyáink azonban nem hajlandók döntésre jutni, s nekünk csak a türelem gyakorlása jut. Mi egyebet tehetünk? – a kérdést Attila tette fel, egy szálas, szürke szemű ifjú, ugyanis a beszélgetést gyakorlatiasabb irányba akarta terelni.

– Nos...? Csillag tanár úr kész volt a válasszal. – Mi azt tehetjük, hogy osztozunk nemzeti értékeinken azokkal, akik ezeket elfogadják és részesülni szeretnének belőlük. Mert ki tehát magyar...? Az, aki magyarnak vallja magát és a magyarok érdekeit szem előtt tartva cselekszik. Azokat pedig, akik nemzeti értékeinket elutasítják, törvényes keretek között távozásra kell felszólítani. Bizonyosan észrevették, nem vagyok az erőszak híve. Sem úgy, hogy fegyverrel kergessünk el ártatlanokat, sem úgy, hogy a néptőlköveteljük: nemkívánatos személyekkel éljenek együtt.

– A tanár úr elhiszi, amit mond? – érdeklődött egy hájas, vörös hajú fiatalember, aki közel ülő, gyanakvó szemei közt folyton az orrát törölgette látványos mozdulatokkal.

Béla (így hívták) az internetről tájékozódott a világ dolgairól, s amit olvasott, el is hitte. Hű kocsisa, édesanyja fuvarozta, aki azért tehető felelőssé, hogy terjedelmes csemetéjének volt bátorsága mindent véleményezni, azt gyakran kéretlenül és tapintatlanul hangoztatta, és ezért mindenki utálta.

– Ezek nem a nemzeti értékekért jönnek, hanem pénzért – vontatottan, flegmán beszélt. – Szegény nincstelenek, éhezők, ezek a finnyás sáskák eldobják maguktól az eledelt, mert maguk akarjákmegválasztani, mit zabálnak fel. Ostobák is. Nem ismerik a mi szokásainkat. Szükségtelen, erőszakos idegenek. Hogyan lehet őket távozásra bírni, ha nem fegyverrel, szigorral és büntetéssel? – így ömlött belőle a szó tovább és tovább, aztán hirtelen szünetet tartott. – Rendben van! Írok a minisztériumnak, hogy a hadsereget be kell vetni, és higgyétek el, be fogják vetni. Indítványozni fogom, így megvédem az országot.

– Na most már elég! – csattant föl Szofi, Angéla csinos barátnője és elválaszthatatlan társa. – Számomra érthetetlen, miért bűn, ha jobb megélhetést keresek. Itt csak úgy lehetek valaki, ha emberfeletti fáradozással, vérrel és verejtékkel felküzdöm magam, lemondva mindenről –  egészen kipirult, ahogy hevesen magyarázott. – Se család, se barátok, se pihenés. És utána, csakis utána, talán, akkor is csak talán elismernek és lehet belőlem valaki. Ha... ha mondjuk Németországban élnék, ugyanez sokkal kevesebb szenvedéssel járna. – Béla felé fordult, hogy feltüzelt haragja lesújtson. 

– Megvéded az országot? Te? – azzal gúnyosan végigmérte. – Azt én inkább férfiakra bíznám – majd méltóságteljesen helyet foglalt.

Béla úgy tátogott, mint egy hal, nem tudván szavakba önteni mérhetetlen sértettségét. Attila, hogy elejét vegye a további vitának, békítően így szólt:

– Igazat kell adnom Béla barátunknak. Európa édenkertje csábító. A törvények megkötik kezünket, míg idegenek garázdálkodnak szabadon, s előfordult már néhány igen szomorú eset. Vezetőink pedig, akik mindannyiunk sorsán javíthatnának, mintha nem éreznék tétovázásuk súlyát. A megoldást én a kivándorlás megszüntetésében látom, támogatván és arra buzdítván a lakosságot, hogy hazájukban keressék a boldogulást.

– A kivándorlás megszüntetésében? Mintha itt minden csodás lenne! Te is menekülsz egyenesen a honvédek közé. Emlékszem, hogyan áradoztál rendről, fegyelemről, bajtársiasságról, miket a polgári létben nem leltél meg s hiányolsz – a még paprikás hangulatú hölgy barátnője feje fölött zúdította Attilára alaposan átgondolt nézeteit.

– Kérlek, Szofi, ez nem tartozik ide...

A vitát rosszalló és gúnyos pillantások követték. Csillag tanár urat azonban, aki kényelmesen az asztalnak támaszkodva figyelte a diskurzust, igencsak szórakoztatta, hogy hallgatóit ennyire feltüzeli a jelen történelme, de mert a tanóra már legalább tíz perce véget ért és a hallgatók mocorogni, szedelőzködni kezdtek, megköszörülte a torkát.

– Nos, hölgyeim és uraim, ha kívánják, folytathatjuk még, de előtte engedjék meg, hogy útjára bocsássam társaikat. Kérem tehát, hogy jövő hétre nézzék át Buda elfoglalását, s elképzeléseket várok, vajon miben hibázott a magyar vezetés. Szép napot mindenkinek! 

A kifelé áramló tömeg egy része bólintott és morgott valamit. Csatlakoztak hozzájuk a vitázó felek is Szofit kivéve, akinek „sürgős megbeszélnivalója" akadt Csillag tanár úrral.

– Amikor a heves természetek találkoznak... – jegyezte meg Angi széles mosollyal, mikor már Attilával kettesben sétáltak a széles és forgalmas folyosón.

– Álmomban sem hittem, hogy egy ártatlan szócsata így felizgatja.

– Tudod... Tegnap határozott németországi tanulmányairól. Egész éjszaka tervezgetett, s végül döntött. Ősszel utazik.

– Hogyan?... Itt abszolválni sem fog?

– Ugyan... Hisz ismered!

– Igen. Éppezért kell maradásra bírnom. Megbántani mindenesetre nem állt szándékomban.

– Oh, nem te vagy az oka. Fél elmenni. Vagy nem is akar. Megyek, lecsendesítem a háborgó tengert – azzal rövid tétovázás után egy csókot nyomott Attila arcára. Éppen ekkor ért oda Szofi, karon ragadta barátnőjét, majd magával vonszolta, de még odavetette közös barátjuknak:

– Angi neked adta a szívét. Ez sem tűnt fel? 

Azzal eltűnt a tömegben a lángoló arcú lánnyal együtt. Nem, Attila nem vette észre, s most a hírektőlkővé dermedve állt a folyosó közepén.

Csillag tanár úr – hiszen a történet mégiscsak róla szól – szokása szerint esténként betért egy kocsmába italozni, mely a Fürge Nyúl nevet viselte. Köztiszteletben álló úr lévén, józanságát minden körülményekközött megőrizte, kizárólag bort fogyasztott, amit alkalmanként egy-egy pálinka előzött meg, csakis a legjobb minőségből. Itt már nem tanár úrnak szólították, hanem mint „Árpi", esetleg „Árpikám" volt ismeretes. Rendszerint még ketten foglaltak helyet a nyikorgó padlójú, lámpafényes helyiségben, pontosan a söntéssel szemben: Feri bácsi, aki mindig a sapkáját gyűrögette és kék munkásnadrágot viselt, illetve Lajos bácsi, a szakállas kocsmáros, aki kockás inget hordott, és vendégei leginkább modora miatt kedvelték. Ezen az estén is kedélyesen beszélgettek mindenféléről, de leginkább a várható szőlőtermésről.

Ugyanezen órákban sétált el Angi a Fürge Nyúl előtt, hazafelé tartott, s közben egy szomorú dalt dúdolt. Az egyik utcában feltűnt neki egy egyszerűen öltözött férfi, aki egy térképet szorongatott, forgatta és tanácstalanul nézelődött. Csillag kisasszony, mert neveltetésénél fogva kötelességének érezte, angol nyelven megszólította. A férfi könnyes szemmel mesélte, hogy egy közel-keleti országból érkezett, s mert fél lábát és családját már elvesztette, nem kíván többet áldozni a háborúnak. Most munkát és megélhetést keres, szenvedélye mindenfajta jármű, különösen a repülőgépek állnak közel a szívéhez, ezek működését jól ismeri. Az ifjú hölgy megnyugtatta, most már biztonságban van, s a szerencse újra rámosolyog. Ahogy így kedélyesen beszélgettek, harsány kiabálás és hangos röhögés ütötte meg a fülüket. Öt fiatalember fekete ruhában, ékszerekkel díszítve, különösen a fül, orr és nyak tájékán, feléjükközeledett...

Pontban tizenegy órakor Csillag tanár úr felkerekedett és két cimborájával együtt hazafelé indult. Az úton már nem voltak beszédesek, mindegyikük gondolataiba mélyedt vagy halkan fütyörészett. Békés sétájukat ma azonban valami megzavarta. A sötét utca végén – melyben egy lámpa szokott világítani, de mostanra az is kialudt – hat alakot láttak. Jöttükre öten káromkodva és szitkozódva elrohantak, hátrahagyva a földön fekvő, mozdulatlan hatodikat.

– Honfitársak! Mi történt? – a tanár úr hasztalan szólította meg a társaságot.

Tartva a bajtól a három férfi megszaporázta lépteit. A fekvő alakhoz érve elakadt a lélegzetük, s a tanár úr öltönye pályafutása alatt először lett piszkos, ahogy térdre rogyott. Sápadt arc kecses vonásokkal, halvány, békés mosoly, élettelen kék szemek, melyek egyikét a hosszú, egyenes szálú – most vértől ragacsos 

– barna haj félig eltakarta. Csillag Angéla, kit Isten jókedvében alkotott, megtért Teremtőjéhez.

– Báránykám... angyalom... – a tanár úr hangja remegett, ahogy lányát szólongatta s magához szorította a jéghideg orcát. – Ne hagyd az éjszakának, hogy elragadjon! Ne hajtsd a fejed oly álomra, melyből nincs ébredés! Jöjj vissza! Még sokáig virágoznod kell az élet napsütötte mezején! – a zokogástól elcsuklott a hangja. Feri bácsi kétszer olyan buzgón gyűrögette a sapkáját és egyre csak ezt hajtogatta: – Rettenetes... – Amikor pedig Angi földi maradványait elszállították, a kocsmáros – szintén könnyes szemmel, mert a kisasszonyt születése óta ismerte – belekarolt a tanár úrba és felsegítette. Hárman álltak így ott némán, és még sokáig bámulták a véráztatta járdát.

Mi történt pontosan? Senki sem tudja. Egy öttagú banda túl messzire ment. Egy Csillag kihunyt a földön és egy felragyogott az égen. Egy keletről érkezett, egyszerűen öltözött, félholtra vert férfi elhatározta, hogy példát mutat, milyen igazi magyarnak lenni. Egy napilapban cikk jelent meg: „Bevándorlókmegerőszakoltak és megöltek egy 19 éves lányt". Csillag tanár úr pedig továbbra is hazaszeretetre buzdította hallgatóit, s könnybe lábadt szemei ilyenkor messzire révedtek.

Cikkünket a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.