Rubindiplomás testnevelő tanár: 95 éves a győri Domonkos László

– Volt nagy ünneplés a nevezetes napon? 

– Egyedül élek, de a menyem, Domonkosné Kovács Éva folyamatosan gondoz, és örültem egykori tanítványom cukrász­süteményeinek is, azt mondta, majd a századikon fizessem ki… Tavaly megkaptam a testnevelési egyetem rubindiplomáját, miután 1952-ben végeztem. Hatvanan voltunk, ketten maradtunk az olimpiai távfutó Béres Ernővel. Életem legszebb éveit töltöttem a TF-en, ahová egyébként háromszáz jelentkezőből úgy vettek fel, hogy háromszázhatvan centimétert ugrottam rúddal. Ez már a távoli múlt, évekkel ezelőtt egy esés következtében darabos combcsonttörést szenvedtem, örökké hálás vagyok dr. Burkus Lászlónak, hogy valahogy összerakott, de a mozgást már csak kézikocsival, mankóval tudom megoldani. 

– Hosszú, eredményes tornatanári múlttal büszkélkedhet… 

– Tanítottam a 400-as ipari iskolában, a Kálvária utcai általános és a Bem téri középiskolában. Nyertünk kézilabdában úttörő-olimpiát, ötször országos középiskolás bajnokságot, jó néhány tehetséges játékosunk jutott el az élvonalig. Éppen negyven éve kerültem az akkor főiskola Széchenyihez, ahol éveken át több sportágban sokrétű szervezéssel is kellett foglalkoznom, nem beszélve a honvédelmi ismeretek oktatásáról. A nyugdíj ideje 1988-ban érkezett el, de még sokáig óraadóként segítettem a Krúdy-gimnázium testnevelői munkáját. 

– Maradt ideje, energiája a tanórákon kívüli sporttevékenységre is? 

– A balesetem előtt nem sokkal még dolgoztam Ausztriában síoktatóként. Hosszú ideig voltam a megyei síszövetség elnöke, napjainkban is ott vagyok, helyettesként. Versenyeztem, szerveztem, Győrben működtettük az egyetlen szakosztályt. Komoly részt vállaltam a nyúli, az eplényi és a brennbergi sípályák létrehozásából. A jégkorongot a Kálvária utcai iskolában honosítottam meg, később az ETO vidékbajnoki címét Tullner Mátyás vezetővel együtt értük el. 

– A sok-sok évtizedet nyilván számos sportbarátság fémjelzi. Kiknek köszönheti a legtöbbet? 

– Először is az egyetem tanárának, Bognár Rezsőnek, egykor síelni tanítottam, ma sincs olyan kérésem, amit ne teljesítene. Várnagy Andrást annak idején én vittem a főiskolára, később ő lett a főnököm. Mindig emlegette, hogy megjósoltam a rendszerváltást. A kosárlabdás Dallos Ernő, a labdarúgó Horváth Tamás, a kézilabdás Ajtony Ákos és Cséka Lajos, valamint az egyetem mostani testnevelési vezetője, Gyömörei Tamás is a legjobb kollégáim, barátaim voltak. Elnézést, ha kihagyok valakit, kopik kissé az emlékezet, és a síelést illetően is feltehetjük a kérdést, hogy kis hazánkban hová tűnt a tavalyi, meg a régebbi idők hava? Több ezer fiatalt tanítottunk meg síelni, később Kabai István irodáján keresztül vittük a csoportokat a közeli, határon túli síterepekre. 

– Előfordultak kudarcélmények is? 

– Igen, nekem is akadtak konfliktusaim, de ennyi idő távlatából már nem érdemes foglalkozni velük. Szomorú történet a kapruni sífelvonó emlékezetes, százhetven áldozatot követelő, 2000-ben történt balesete, mi fél órával korábban mentünk fel a pályára, aztán már csak helikopterrel tudtak lehozni bennünket. Ez a legrosszabb emlékem, meg hogy tehetséges dzsúdóbajnok dédunokám, akiből szerettem volna kinevelni az utódomat, tüdőembóliát kapott, és bár felgyógyult, de nem a sporttal folytatódott az élete. 

– Hogyan látja a sport mai világát? 

– A televízióban és a rádióban nyomon követem az eseményeket, egy-egy mérkőzésre kijutottam az Audi-ETO kézilabdázóihoz, az ETO és a Gyirmót labdarúgóihoz, de a mozgási nehézségek mellett anyagilag sem bírnék többet. A súlyzózás és a gimnasztika a mindennapjaimhoz tartozik, emlékezni és mesélni reggelig tudnék az életemről, és sosem bántam meg, hogy a fiatalok nevelése, sportra irányítása állt életem középpontjában.