Valóra váltotta az álmát a magyar válogatottsággal az egykori felvidéki kisfiú, Priskin Tamás az ETO csapatkapitánya

− Gyakran kap hasonló meghívásokat? 
– Szerencsére sok helyre hívnak, én pedig szívesen megyek, főleg a gyerekek miatt. Annak idején nekem is sokat jelentett, ha ismert labdarúgókkal találkozhattam. Komárom-Esztergom megyében Baj mellett Komáromban és Koppánymonostoron is tartottam már élménybeszámolót. 

– Bár Észak-Komáromban született és ott is kezdett futballozni, hamar Győrbe került. Mit jelent a város az ön számára?
– Észak-Komáromban jártam általános iskolába, de a futball miatt jöttem át Győrbe, a középiskolát már itt végeztem, jelenleg is itt élek. Az ETO a nevelőegyesületem, itt lettem profi, sokat köszönhetek a városnak. Mindenhol jó, de a legjobb Győrben! 

– Több országban és csapatban is megfordult pályafutása során. Hol érezte magát a legjobban? 
– Az angliai, azon belül is a watfordi évekre emlékszem a legszívesebben. Az angol futballközeg- és kultúra szinte leírhatatlan. 

– Ezt követően kétévnyi oroszországi légióskodás következett. 
– Miután Angliából Oroszországba igazoltam, mintha 30 évet visszarepültem volna az időben, már ami az infrastruktúrát illeti. Ettől függetlenül a csapat és a közeg is nagyszerű volt Vlagyikavkazban, ott is jól éreztem magam. Emellett az edzőnk, Valerij Gazzajev az egyik legjobb szakember, akivel együtt dolgozhattam, nagyon sokat tanultam tőle. 

– Következő állomáshelyén, az Austria Wiennél viszont egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára. Mi volt az oka ennek? 
– Amikor Bécsbe igazoltam, én voltam a hatodik külföldi a csapatban, márpedig akkoriban csak öt idegenlégióst lehetett alkalmazni Ausztriában pénzügyi szankciók nélkül. Ezért fél évre kölcsönadtak Izraelbe, amikor azonban visszatértem, már új edző volt a csapatnál, aki nem ismert, így nem is számított rám. 

– Később két évet játszott szülőhazájában, a Slovan Bratis­lavánál. Felvidéki magyarként nem voltak problémái a szlovák fővárosban? 
– Az égvilágon semmi, a teljesítményt nézték, nem a származást. A Dunaszerdahely elleni meccseken viszont kaptam hideget-meleget, hogy magyarként a szlovák főváros csapatának játékosaként lépek pályára egy magyar gyökerű csapat ellen. 

– Mit volt a legnehezebb megszoknia külföldön? 
– Bár tanultam angolul, Angliában mégis több hónap kellett ahhoz, hogy megszokjam a nyelvet. Oroszországban az óriási távolságok jelentették a legnagyobb problémát, gyakran több ezer kilométert kellett utaznunk egy-egy bajnokira, ilyenkor ráadásul több időzónát kellett átszelnünk. Akkor például nem voltam különösebben csalódott, amikor Gazzajev mester nem jelölt a Vlagyivosztokba, a Csendes-óceán partjára utazó keretbe, mondván, pihenjek. Légvonalban majdnem 7000 km volt a távolság. A legnehezebben viszont azt éltem meg, hogy keveset lehettem együtt a családommal. 

– A Slovan után játszott a Ferencvárosban is. 
– A két klub egyaránt a legnagyobb a hazájában. Ha ők hívnak, nem mondhatsz nemet. 

– Melyek voltak a legnagyobb futballélményei karrierje során? 
– Klubszinten talán az első mérkőzésem a Premier League-ben, 2006 augusztusában, amikor a Watforddal az Everton vendégeként léptünk pályára 40 ezer néző előtt. Az utolsó 10 percre álltam be, és bár 2-1-re kikaptunk, az utolsó percben gólpasszt adtam. Válogatott szinten pedig természetesen a norvégoknak lőtt gólom 2015-ben, az Eb-pótselejtezőn, amivel én is hozzájárultam a kijutáshoz, valamint az egy évvel későbbi franciaországi Európa-bajnokság. Pályafutásom legnagyobb élménye természetesen az utóbbi. 

– Komoly bajnokságokban fordult meg, rengeteg kiváló labdarúgóval osztotta meg a pályát. Kik voltak a legjobbak? 
– A mindenkori csapattársaim közül talán a sokszoros angol válogatott, később a Manchester Unitedben és az Internazionaléban is szereplő Ashley Youngot említeném, akivel 2006 őszén játszottam együtt Watfordban. Ellenfélként Cristiano Ronaldót emelném ki, aki elképesztő, hogy mit ért el pályafutása alatt, ezt pedig elsősorban a nagyon kemény munkának köszönheti. Nem akkora zseni, mint Messi vagy Neymar, de az elvégzett munkával a legnagyobbak közé emelkedett. Ebből a szempontból Robert Lewandowskihoz hasonlítanám. De ahogy ők is, én is a kemény munkában hiszek. 

– Messivel éppen elkerülték egymást a pályán... 
– Valóban, néhány percen múlott, hogy játszhassak ellene. Mindketten 2005 augusztusában, a Puskás Ferenc Stadionban rendezett Magyarország–Argentína mérkőzésen mutatkoztunk be a válogatottban. Ő a 64. percben állt be csereként, majd egy perccel később kiállították. Én a 69.-ben léptem pályára. 

– Középcsatárként ki volt a példaképe és a legkeményebb ellenfele? 
– A kedvencem gyerekként a brazil Ronaldo volt. Bár szinte csak egyetlen cselt alkalmazott, fénykorában szinte képtelenség volt szabályosan megállítani. A védők közül Nemanja Vidicset emelném ki, aki borzasztóan kemény ellenfél volt, ellene volt a legkellemetlenebb játszani. 

Névjegye - Született: 1986. szeptember 27., Észak-Komárom (Csehszlovákia). Nemzetisége: magyar. Állampolgárság: szlovák, magyar (2005 óta). Posztja: csatár. Klubjai: 1996–2000: FC Komárno (Szlovákia), 2000–2006: Győri ETO, 2006–2009: Watford (Anglia, 2008: Preston, Anglia – kölcsönben), 2009–2011: Ipswich Town (Anglia, 2010: QPR, 2011: Swansea City és Derby County, Anglia – kölcsönben), 2012–2013: FKA Vlagyikavkaz (Oroszország), 2014: Austria Wien (Ausztria, 2014: Maccabi Haifa, Izrael – kölcsönben), 2014–2015: Győri ETO, 2015–2017: Slovan Bratislava (Szlovákia), 2017–2020: Ferencváros (2018–19: Haladás – kölcsönben), 2020 óta: ETO FC Győr. Klubsikerei: magyar bajnok (Ferencváros, 2019–20), szlovák kupagyőztes (Slovan Bratislava, 2016–17), az NB II. gólkirálya (ETO FC Győr, 2020–21, 21 gól). A magyar felnőttválogatottban 63 mérkőzésen 17 gólt szerzett, részt vett a 2016-os Európa-bajnokságon. Nős, a 8 esztendős Lia édesapja. Féltestvére a jelenleg az NB III-as III. kerületi TVE csapatában játszó Vankó Imre. 

– Tartja a kapcsolatot a külföldön megismert sporttársakkal? 
– Angliából korábbi menedzseremmel, Mark Taylorral, Oroszországból a masszőreimmel és néhány játékossal, Izraelből pedig korábbi klubom, a Maccabi Haifa technikai vezetőivel. 

– Kereknek érzi a pályafutását? 
– Igen, szinte minden megadatott számomra, amit a futballban el szerettem volna érni. A legfontosabb, hogy magyar válogatott lehettem, ez gyermekkori álmom volt. 

– Mik a céljaik az előttünk álló szezonra? 
– Előbb szeretnénk végezni a Győrrel, mint tavasszal (az ETO FC Győr a hetedik helyen végzett a 2021-22-es szezonban az NB II-ben – a szerk.), és idővel vissza szeretnénk jutni az élvonalba. 

– És a távolabbi célok? 
– Győrben szeretném befejezni a pályafutásom, és a klub alkalmazásában maradni edzőként, de más pozíció is szóba jöhet. 

– Nyilván rengeteg tapasztalatot tud majd átadni... 
– Próbálom hasznosítani a tanultakat. Angliából például az alázatot és a játékhoz való hozzáállást szeretném átültetni. Bár csak naponta egyet edzettünk, azt én is megerősíthetem, hogy azok a tréningek olyanok voltak, mint egy mérkőzés. Az előrelépéshez ez is kell. 

– Ha már szóba hozta az előrelépést: miként látja a magyar futball helyzetét mondjuk az ezredforduló éveihez képest? 
– Óriási a fejlődés, jelenleg stabil lábakon áll a magyar labdarúgás, ahogy a magyar sport is. Ez látszik a válogatott és a klubcsapataink eredményein és az olimpiai szereplésünkön is. Az utánpótlás területén is látszik az előrelépés, sikerült pótolni a 2016-os Eb után a válogatottól visszavonuló játékosokat is. Sok a tehetséges fiatal az országban. 

– Kik azok a győri fiatalok, akik egyszer Priskin Tamás nyomdokaiba léphetnek? 
– Kerkez Milos és Vitális Milán sokra vihetik, rájuk érdemes figyelni. 
 

Forrás: kemma.hu