Máig nem emésztette meg a bojkottot az egykori kiváló győri kajakos, Ábrahám Csaba

„Tízéves koromig Petőházán éltünk, ott azért nem volt annyi sportolási lehetőség. A foci adott volt, mint minden kisebb-nagyobb településen, emellett télen korizni, jégkorongozni szoktunk. Bár a családunkban nem volt annyira központi téma a sport, én mozgékony gyerek voltam. Mikor Győrbe költöztünk, megnyíltak a lehetőségek, én pedig igyekeztem minél több dolgot kipróbálni. Birkóztam, kézilabdáztam, atletizáltam. Utóbbiban talán nem is lettem volna rossz, de az egyik nyáron, mikor a nagyszülőknél nyaraltunk Petőházán, a padlásról ugráltunk le, és egy szerencsétlen esésnél a térdemben szalagsérülést szenvedtem. A Bercsényiben elsős voltam, és Vén Lajos hívott többünket a kajaktelepre. Jó ötletnek tűnt, tetszett a kekszgyár illata, a természet közelsége, a jó hangulat a többiekkel. Bár az elején nem voltam annyira sikeres, volt, hogy beborultam a hajóval, de aztán szépen lassan jöttek az eredmények. Mivel elég későn kezdtem, így nagyon küzdelmes volt az eleje, de legalább nem kényelmesedtem el” – mesélt a kezdetekről Ábrahám Csaba, aki az 1979/80-as szezonban már juniorválogatott volt.

„Nagy lökést adott, hogy érettségi után sportállásom lett, a fősulira viszont Miskolcra vettek volna csak fel, oda nem akartam elmenni, hiszen kiváló lehetőségek voltak Győrben. Az egyik legjobb kajakcsapat volt itt Joós Pistával, Sztanity Zolival, Kadler Gusztival, Benkó Tamással, Érsek Lacival vagy Pongrácz Csabával. Nagyon jó felkészülések voltak, aminek meg is lett az eredménye, az 1981-es vb-re ezer méter egyesben tartalék voltam Fábián István mögött. Kiss Andrással a válogatókon szerepeltünk jól, de nem volt esély a K2 1000 m indulásra, akkor a Szabó Istyu–Joós kettős vitte a prímet. Tízezer méteren négyesben pedig hatodikak lettünk, ami nem volt a legjobb eredmény, kicsit csalódás volt ez számomra” – folytatta Ábrahám Csaba, aki a katonai szolgálata miatt gyakorlatilag az 1982-es évet kihagyta, egyéni edzésekre nem nagyon volt akkor még lehetőség, így rossz állapotban tért vissza.

„A keretfeltöltők nem igazán sikerültek, nem tudtam a válogatott közelébe kerülni, de az egyesület által finanszírozott edzőtáborok, összetartások alatt keményen dolgozva visszaküzdöttem magam. Nyolcvanháromban minden válogatót megnyertem, a nemzetközi versenyeken is jól szerepeltem. Az egyik válogatón ráadásul betegen indultam, és alighanem akkor kaphattam olyan gyógyszert, ami miatt májusban pozitív lett a doppingtesztem. Újabb mintákat vizsgáltak, és végül az lett a döntés, ha negatív lesz a tesztem, a szegedi nemzetközi versenyen pedig a legjobb magyar leszek, akkor én indulok ezer egyesben a vébén. Milan Janics, Douchev-Janics Natasa édesapja mögött végezve lettem a legjobb magyar, mégis kizártak a vb-keretből, Gyulay Zsolt indult helyettem, majd a vébé után mégis rehabilitáltak, így megkezdhettem a felkészülést a Los Angeles-i olimpiára” – mesélte Ábrahám Csaba.

„Joós Pistával vívtunk nagy csatákat, a kiélezett küzdelemmel egyébként jól segítettük egymás felkészülését. Akkoriban is erős győri csapat volt, Győrből négyen voltunk az olimpiai keretben: Joós, Gyulay, Povázsán Kati és én. Az ezer egyesre és a négyesre készültem. Bár már jöttek előtte is kósza hírek, hogy a magyar csapat esetleg lemondja az olimpiai részvételt, mi titkon bíztunk benne, hogy ez nem így lesz. Már a dunavarsányi edzőtáborban voltunk, mikor megjelent Buda István államtitkár, és közölte a számunkra letargiával felérő hírt. Megmondom őszintén, nincsenek szavak arra, hogy mit éreztünk” – elevenítette fel pályafutása talán legszomorúbb pillanatát az ünnepelt, aki a többi sporttársához hasonlóan egy Barátság Versennyel vigasztalódhatott.

„Már amennyiben ez vigaszt jelentett, végül ott négyesben harmadik lettem, és ezt úgy vették, mintha olimpián lettünk volna dobogósok, annak megfelelő az elismertsége állami szinten, de igazából ez sem jelentett kárpótlást” – tette hozzá Ábrahám Csaba, aki az olimpia utánra időzítette esküvőjét. Meg is nősült – azóta is boldog házasságban él –, majd szeptemberben magas vérnyomást állapítottak meg nála, melynek nem derült ki az eredete. Nyugalmi helyzetben volt magas, a terheléses eredménye viszont jó volt.

„Ennek ellenére beleálltam keményen a munkába, de egyszer úszás közben a térdem megroppant, levált egy porc, meg kellett műteni, így minimum fél év kihagyás várt rám. Itt tört meg egy kicsit a karrierem, hiszen házasként már a saját egzisztencia megteremtésén kellett dolgoznom, ráadásul megszületett Réka lányom is. Eltávolodtam a sporttól, a lelkemnek így volt könnyebb. Testvérem révén azért figyeltem az eseményeket, és nagyon örültem, mikor Attila Szöulban a négyes tagjaként aranyérmes lett. Az ő versenyzése miatt tértem vissza a kajak-kenu-pályára. Vállalkozóként segítettem a győri klubot, majd 1996 elején kért fel Kadler Gusztáv ügyvezetőnek. Izgalmas feladat volt, hiszen a triatlon, az úszás és a kajak-kenu is hozzánk tartozott. Akkoriban kezdett a szövetség is felépülni, egyre több világversenyt rendeztünk Győrben is, ezek pedig újabb kihívásokat, lehetőségeket jelentettek. A kétezres évek elején megjelent a szinkronúszás és a vízilabda is a palettán, és adott volt, hogy ezeket a sportágakat is úgy építsük fel, mint a jól működő kajak-kenut, melynek persze több évtizedes előnye volt. Izgatott az a feladat, mennyiben más egy egyéni és egy csapatsportot irányítani tulajdonképpen teljesen más mentalitás, cél és lehetőségek között. Azt gondolom, jó irányba indult el például a vízilabda, hiszen ismét van élvonalbeli felnőttcsapatunk, de nyilván itt még a tanulási fázisban vagyunk. Emellett továbbra is fontos szerepet tölt be a munkásságomban a kajak-kenu is. Mindig vannak új dolgok, kihívások, így igazából időm sem volt azon gondolkodni, hogy betöltöttem a hatvanat. Jól érzem magam abban, amiben vagyok, még szeretném jó ideig ezt csinálni” – mondta végezetül a sportvezető.