Egy '56-os győri diák forradalmi emlékei - Elszavalta a Riadó című verset a Városháza erkélyén

Édesanyjától el sem búcsúzott, mert nem akart neki szomorúságot okozni, gyalog indult neki a határnak. Kalandok sokasága után érkezett Németországba. Az első karácsonyt egy Falsthöft nevű Keleti-tenger parti kis üdülőhelyen töltötte. Osztálytársa édesapja, egy magas rangú német tengerésztiszt látta vendégül a karácsonyi szünet idejére, mivel tudta az iskolából, hogy az édesapja is katonatiszt volt.

– A tengeri vihar süvített, kint hideg volt, a vendéglátóimmal pedig nem tudtam kommunikálni, mert csak pár hete érkeztem meg Németországba, nem beszéltem a nyelvüket. Egy füzetecskét, amibe eredetileg az első német szavakat szándékoztam felírni arra a célra használtam, hogy gyertyagyújtásig visszahúzódva szobámba, az 56-os forradalom átélt eseményeit leírjam – emlékezett vissza Csebi Pogány Péter, aki úgy döntött, hogy jegyzeteit arról, hogyan élte meg diákként a forradalmat, megosztja olvasóinkkal is.

Győr, a forradalom kezdete

Győr még csendes. Élesen figyeli a budapesti eseményeket. Közöttünk a kollégiumban is nagy a feszültség. Az iskolában csak a pesti eseményekről folyik a vita. Mindenki azt kérdezi egymástól: Győr mikor következik? Nem, nem maradt el Győr sem.

A Győri Bencés Gimnázium tanulójában szilencium és studium van. A csendet egy élesen szóló ajtónyitás szakította félbe. Galbács jött be. Remegő hangon mondta: fiuk, a vagongyár felől özönlik a nép! Mi kifelé akartunk rohanni, de a prefektus atya oda állt az ajtó elé. Erre fel mi az ablakon akartunk kimenni. A prefektus eltűnt az ajtótól, mindenki futott a tömeghez. Mire a városházához értünk, az emberek az óriási vörös csillagot szedték le a városház tornyáról. Aztán a forradalmi nép a nem messze lévő szovjet emlékmű felé tódult. Ledönteni teljesen nem tudták, de a hatalmas nehéz csillagot itt is sikerült lehúzni a tetejéről és nagykalapácsokkal püfölték a szobrot, majd felhangzott: menjünk, szabadítsuk ki a politikai foglyokat! A tömeg és mi is a börtön felé mentünk és betörtünk. A börtönőrök megszeppenve nyitogatták a cellákat, amelyekből egymásután jöttek ki a foglyok. Amikor kiértem a fogház kapuján egy teherautóval ÁVO-sok érkeztek felfegyverkezve. Az emberek közé lőttek. Mindenki menekülni igyekezett. Mi egy ott lévő építkezési árokba ugrottunk. Ekkor éreztem életemben először halálfélelmet. A lövöldözések után, másnap jött-ment a hír, hogy legalább öt nemzeti halottunk lett. A forradalom még csak most kezdődött igazán. 

Tüntetések 

Mi az iskolánk előtt gyülekeztünk, mert szájról-szájra ment a hír, hogy tüntetés lesz a városháza előtt az előző napi halottaink miatt. A révaisokkal akartunk a városháza elé menni, de amikor odaértünk a Révai Gimnázium elé, kiderült, hogy az ottani diákokat nem engedik ki az iskolából. A nagy vastag kapu be volt zárva. A fő út felől mentek az emberek a városházához tüntetni. Mi páran eléjük mentünk és elmondtuk nekik, hogy nem engedik ki a Révaiból a diákokat. Erre az összegyűlt tömeg az iskola előtti téren kórusban követelte a tanulók kiengedését. Öt perc sem telt el, mikor kinyitották a nagykaput és közösen mindig többen lévén meneteltünk a városháza felé. Mi még egy külön kört is meneteltünk, miközben Kossuth nótákat énekeltünk a forgalmas utcákban, ahol rengetegen csatlakoztak hozzánk.

A körmenet után a városházához mentünk, ahol több beszéd hangzott el az erkélyen. A beszédek közben osztálytársaim felkértek arra, mivel az iskolánkat Győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumnak hívják, hogy én is menjek fel és szavaljam el tőle a Riadó című verset. Az összegyűlt tüntetők megtanulták a vers refrénjét és velem együtt mondták: riadj, magyar riadj! Az iskolánkból többen is felszólaltak. Az ÁVO-sok épületénél járt körbe a hír, hogy az előzőnapi börtöni tüntetés után, letartóztattak és elfogtak több résztvevőt és diákot. A hír hallatára a városháza előtt lévő tüntetés nem tartott sokáig. Az Ávóról visszatért küldöttség közölte az erkélyen, hogy a letartóztatottakat nem óhajtják kiadni az ávósok. A nép erre fel, megindult az Ávó épülete felé. Kitenni a fehér zászlót! harsogott a tömeg. Nemsokára ki is tették egy félig nyitott ablakon át a megadást jelképező lepedőt. Közben váratlanul a tömeg az épület hátsó részén bejutott az épületbe. Az ávósok egy páncélszobafélébe zárkóztak be. Hamarosan odakerült egy teherautó, és lánccal kihúzták az ajtót. Az egyik ávós azonnal főbe lőtte magát, a többiek pedig hangoztatták, hogy "veletek leszünk barátaink". A nép könyörtelen volt. Egyenként szedték ki őket az egérlyukból. Az épület elejéről és hátulról is áramlott be a tömeg, mintha egy focimérkőzésről jönnének. Megdöbbentő helyiségekre bukkantunk. A kínzókamráktól a luxusirodákig. 

Irány Mosonmagyaróvár! 

Győrben az ÁVH lefegyverezve, de Óváron folyik a sok vér! Teherautók jöttek. Mi is felszálltunk rá és irány Mosonmagyaróvár, segíteni az ott küzdőknek. Amerre csak ment a teherautónk, szomorú emberek sora integetett felénk. Megérkeztünk Óvárra, ahol a kórház udvarán több mint ötven halott volt elhelyezve. Azután egy honvédségi kaszárnyába indultunk, ahol fegyvereket adtak a kezünkbe. Egy katona magyarázta el, hogy hogyan kell ezeket a fegyvereket használni, aztán odavezettek bennünket ahhoz az épülethez, ahol az ávósok tartózkodtak. Az épületben csak egy kétmaroknyi ávós tartózkodott, akik megadták magukat, a többi pedig elmenekült. Ezek szerint későn érkeztünk. Az áldozatokon már nem lehetett segíteni. Mi ezek után visszatértünk Győrbe.

A Győri Ifjúsági Tanács

Győrben még nagy volt az izgalom. A következő napon is folytatódtak a tüntetések. Én egy küldöttség révén bekerültem a Győri Ifjúsági Tanácshoz, ahol éppen azon vitatkoztak, hogy a fiatalabbak Budapestre menjenek, avagy sem. Különböző vélemények alakultak ki, aminek emlékezetem szerint az volt a vége, hogy maradunk Győrben. Az Ifjúsági tanács hamar megtartotta az alakuló gyűlését. Az én feladatom többek között az volt, hogy hozzam-vigyem a pesti és győri híreket a repülőtérről, mert telefonösszeköttetés nem volt. A győri rádióhoz is elmentünk és leadtuk felolvasásra a vagongyári munkások követeléseit és különböző forradalmi híreket. Jelenlétünkben fel is olvasták a közleményeket. Egyik éjjel Sopronba is elmentem egyetemistákat toborozni, mert Győrben nem volt egyetem és főiskola. Tíz egyetemista már másnap tevékenyen dolgozott és segített az Ifjúsági Tanácsnak. Motorkerékpárral vittem a híreket a falukba is az ottani forradalmi tanácsoknak. Pannonhalmára is eljutottam, ahol az ottani diákok között is nagy volt az izgalom. Fogalmuk sem volt arról, mi van Győrben, Budapesten. A városházi irodánk kicsinek bizonyult, így átköltöztünk a DISZ épületébe, ahol különböző osztályokat alakítottunk. Én a hírterjesztő és sajtó részleghez tartoztam.

Az egyik éjszaka nagy volt az izgalom. Éppen pihenőn voltam, lövöldözések ébresztettek fel. Nekünk is volt egy-két fegyverünk, amiket még Magyaróváron kaptunk a katonáktól. Egyikünk elrohant a városházára, ahol közben megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács Szigeti Attila vezetésével. Elmesélve az esetet, nemsokára megérkezett egy teherautónyi katona, akiknek már nem kellett beavatkozni a lövöldözésbe, mert a támadók elmenekültek. Ettől kezdve őrséget álltunk a bejárat előtt, és ellenőriztük a főúton a Budapest Bécs közti forgalmat. Sikerült is elfogni egy-két orvosnak álcázott ávóst, akiket a városházára kísértünk és átadtuk őket az ottani tanácsnak. 

Megérkeztek az oroszok

Hajnaltájban sok teherautó érkezett a főúton. Sikerült az orosz konvoj első autóját leállítani. A platón lévő orosz katonák rám fogták fegyvereiket. Kénytelen voltam a Magyaróváron kapott fegyveremet amit hála Istennek, sohasem használtam odaadni nekik. Ők szerencsémre nem lőttek le, hanem továbbmentek. Senki sem gondolta volna, hogy pár óra múlva bekövetkezik hazánk balsorsa. Virradatra a forradalmi rádió segítségkiáltását hallottuk. Mire kivilágosodott, a városháza környéke tele volt orosz katonával. A hidak, középületek úgyszintén. Egyikünknek eszébe jutott, hogy rohanjunk a DISZ Ifjúsági Tanács épületéhez is és jelezzük az ott lévőknek, hogy nagy baj van, de már messziről észleltük, hogy a mi épületünk előtt is egy orosz tank áll a spiclikkel egyetemben. Láttuk azt is, hogy a fegyvereinket elvitték. Mi az utcára kerültünk. Az oroszok és a kommunisták, Kádár hívei röpcédulákat és kommunista újságokat szórtak. Mi titokban amennyit csak tudtunk, összeszedtük ezeket a papírokat. Ez volt az utolsó forradalmi tevékenységünk.

Nagy árat fizetett

Csebi Pogány Péter nagy árat fizetett a forradalmi napokért. Szülőföldjétől távol, Hamburgban élte életét. Tanár lett, végzős diákjait a rendszerváltás után gyakran elhozta Balatonfüredre, Budapestre, Pannonhalmára. Nyugdijba ment és hazatelepült Magyarországra. Nagyvázsonyban azóta is aktív társadalmi életet él. És emlékezetében őrzi azokat a napokat és ma már beszél is róluk, hogy ne merüljön feledésbe.