2008.08.07. 13:42
A gólyákért
Minden évben akkor lesz nekem tavasz, ha meglátom a gólyákat. Amikor a falu egyetlen utcájábába bekanyarodva, a villanyoszlop tetejére rakott fészekben meglátom őket, akkor tudom biztosan, hogy a természet rendjében bízhatok.
Ettől kezdve a szemem minden alkalommal őket keresi és a fejüket nyújtogató fiókakat. Később látom, hogy kicsinyeiknek már nem csak a fejük látszik, rogyadozó lábukkal már álldogállnak. Benne járva a nyárban néha üres a fészek. Akkor tudom, hogy a próbarepülések sikerrel jártak és a család már hosszabb útra merészkedett.
Ősszel kiürül a fészek és én megint tudtam, hogy a természet rendjében bízhatok. Elmentek, de a hűséges madarak tavasszal újra itt lesznek.
Az idén nem látom a gólyákat. Jókora gyomnövény virít a fészekben és az elhagyott otthont más madarak- fecskék, verebek- röpdösik körül. Nem látom őket a falu határában sem csapatostól tipegni, szemezgetni, fiókáiknak élelmet keresni, később velük együtt vadászgatni. Hiányoztak, de nem gondoltam semmi rosszra.
Egy médiahír azonban napok óta fogva tart és megrémít. A híradás arról szólt, hogy egy alföldi nemzeti park szélén négy kicsi, szárnyait próbálgató gólyát lenyilaztak. A madarak testén átfúródó nyílvessző megölte őket. A szakember nyilatkozik: soha még ilyen nem történt.
Régóta nem vettem elő, most megint elolvastam Petőfinek A gólyához című versét. Most felidézem: "Nekem valamennyi között legkedvesebb madaram a gólya,édes szülőföldem, a drága szép alföld hűséges lakója". Hűségesnek lenni csak akkor lehet, ha életben hagyjuk őket, a "gólyamadarat, mint egyetlen valót,mely egy átálmodott, szebb korból fönnmaradt."
Megértem, hogy üres a fészek.
Mire várjunk tavasszal, ha a gólyafiókákat lenyilazzák?
