Előlépés, előléptetés

Csütörtök 15:02

Tegnap előléptettek! Ügyeletes lótifutiból felelős kreatív projektgazdává. Juhééé! Hogy előbbi mit takart, lehet sejteni (kávéfőzés, fénymásolás, időpont egyeztetés, kávéfőzés... ja, ezt már mondtam), utóbbi viszont még előttem is rejtély. Meg a kollégáim előtt is. Mindegy, a lényeg, hogy új pozíciómban (hú, kimondani is gyönyörűség: Új Pozíció!) munkaidő alatt is folytathatom a naplómat. Ezzel már úgyis réges-rég tartozom magamnak. Az életemnek.

Erről jut eszembe, a múltam mostantól tényleges múlt. Véglegesen lezártam, a kulcsot pedig három megtermett krémesbe gyömöszölve erőltettem le a torkomon. Nehogy újra feltörhessen bennem.

Péter már nem dolgozik nálunk (hálistennek); Ricsi még igen, de állandó kiküldetésen van Kukutyisztánban (ajaj, de kár); Krisz pedig már nem a barátnőm (dupla, tripla hálistennek). Azok után, hogy elcsaklizta a Pasimat, hogyan is lehetne...? Na jó, a Majdnem Pasimat. A lényegen ez úgysem változtat. Kígyót melengettem a keblemen, csörgőt és belém marót. Mindegy, túl vagyok rajta. Pont.

Csütörtök 15:43

Bejött a főnök. Nem most, az előbb. Az irodámba, mert hogy azt is kaptam. Nem nagyot, de ahhoz elegendőt, hogy végre egyedül lehessek. Oké, még elég puritán, nincs benne semmi személyes csicsa, se George Clooney a falon, se Orlando Bloom, de még egy nyamvadék Tom Cruise se. Majd pótolom őket.

Na szóval, Róbert bejött, és azzal kezdte, hogy: "Drága Katácska!"

A combomig futott tőle a szem a harisnyámon. Nekem ez a külső idegrendszerem; ha ingadozik a vérnyomásom, ha feszül a fejem a stressztől, le-fel futkosnak a szemek a harisnyámon. Ezért nem elég belőlük soha az otthoni készlet.

"Drága Katácska" - kezdte, és leült. Én meg kővé dermedtem. Gondoltam, oda az álom. Oda a felelős kreatív projektgazda pozíció (ez a szóösszetétel hülyére bogozza a nyelvem). Róbert mosolygott, én meg szikráztam. Belül, meg kívül is a szememmel. A Katácska nem tartozik az elviselhető becézéseim közé. Úgyhogy ezt szóvá is tettem Robcsikának. (Minő bátorság, Kátya!)

"Bocsánat" - újabb mosoly, olyan folyamatos-féle. - "Meg kellene vitatnunk a munkádat."

Használják még azt a szót, hogy "cidrizik"? Mert én cidriztem. Jobbra-balra dőltek a lábaim tűsarok csapdájukban az asztal alatt, szerintem véresre karcoltam az irodai kopásállóságú laminált parkettát. Majd hozok rá szőnyeget. Alkalomadtán. Már persze, ha most rögtön, prompt (most tanultam) el nem bocsát. Úgy értem, kirúg. És jó esetben mehetek vissza kávét főzni. Rossz esetben csak magamnak, otthon. Bár akkor majd inkább a bort fogom preferálni.

Aztán elült a vihar. A gyomromban, a szívemben, az irodám hullámzó falai között. A szem is megnyugodott a harisnyámon, máma már nem hasad tovább.

Róbert töviről hegyire kiokított, mit is fogok csinálni a talán soha el nem következendő nyugdíjaslétig. Azért vagyok felelős, mert enyém a felelősség és az irányítás joga, hogyan valósul meg az adott projekt (hú, kedves naplóm, de uncsi ezt leírni! De így legalább mégis rögzítem magamban valahogyan...) Azért vagyok kreatív (persze Róbert a lelkemre kötötte - egybekötött mellbámulás közben -, hogy megelőlegezett bizalomról van szó), mert én ötletelem ki a végrehajtandó projektet. És azért vagyok gazda, mert a saját fejemmel... izé helyemmel játszom. Ha sikerül a dolog, happy van, ha bukik, akkor hazafutás. Szó szerint és véglegesen. A reklámcégeknél már csak így megy. Gondolom én.

Róbert tehát elmagyarázott mindent, aztán kacsintott egyet (ezt most miért, ezt most miért?), majd távozott. Csendben csukta be maga után az ajtót. Én meg zajosan ünnepeltem az irodában. Körömcipőket lerúgván láb az asztalra, karok a tarkó mögé, mint a nagykutya pasik. Bár nekem inkább harisnya van a lábamon, mint szőr. Legalábbis jobb napokon.

Így örömködém éppen magamban, amikor megszólalt az asztalon a telefon. Harsány mozdulattal kaptam fel a kagylót. Ilyen magabiztos „halló"-t talán még a világ nem hallott, amilyet én rikoltottam a kagylóba. Aztán Ricsi hangja olvadt a fülembe: "Szia, Katka. Itthon vagyok."

Én meg rövid úton a padlón voltam. Az igazgatói szék úgy ugrott ki alólam, hogy az ablakig csusszant. Én meg függőlegesen a laminált padlóra. Az élet egy rejtély. Pont.

Szilvási Krisztián