2015.04.15. 17:15
Orosz rulett a Nyugat kapujában - 20 éves a győri állatmenhely
A kilencvenes években az állatvédőket még mindig a bűnözők és az őrültek között valahol félúton tartották számon. Húsz év alatt ez talán változott, azonban máig vannak hordóhoz kikötött falusi házőrzők, szelektív gyűjtőbe hajított kismacskák és tescós próbafülkébe csempészett vemhes szukák.
[namelink name="Nagy Péter"], a Győri Állatmenhely vezetője, az otthont fenntartó Emberek az Állatokért Alapítvány egyik alapító tagja a kezdetektől önkéntes. Azt mondják róla, olyan komolyan veszi a mentést, hogy a főállása a mellékállása. Egy születésnapi gondolatébresztő hozott össze bennünket. Mindjárt az elején tisztáztuk: az állatmentésről úgy beszélgetünk, ahogy érdemes. Nyíltan.
– Holnap lesz húszéves az alapítvány. Mi volna a kívánsága?
– Az, hogy mindig legyen, nem több, csak két üres kutya- meg két üres macskakennelünk, hogy soha ne kelljen azt mondanunk: nincs helyünk. Az első telepünkön se villanyunk, se vizünk nem volt. Most ötször akkora területünk van, műtőnk, meg számítógépes nyilvántartásunk, egy dologban viszont nem tudtunk előrelépni. Soha nem volt elég a helyünk.
– Az adózók hamarosan döntenek, kinek adják adójuk egy százalékát. Mindenki kampányol. A menhely is. Izgul?
– Egészen az augusztusi levélbontásig. Akkor derül ki, hogyan dolgozhatunk tovább.
Több ezer megmentett kutya és macska igazolja a győri otthon létjogosultságát, amely 2011-ben elnyerte ˝Az év állatmenhelye˝ elismerést. Nagy Péter, a menhely vezetője és családja négy kutya és két cica gazdája. Mindannyian mentett állatok. Fotó: H. Baranyai Edina
– Sok múlik rajtunk?
– Évente harmincmillió forint körüli a közel ötezer négyzetméteres, háromszáz állat befogadására alkalmas, gyakorlatilag folyamatosan telt házzal működő menhely költségvetése. Ennek hatvan-hatvanöt százaléka származik adóból. A többi magánszemélyek és külföldi partnerek támogatása, esetleg pályázat. Óriási jelentősége van, bár forintosítani gyakorlatilag lehetetlen azt a támogatást, amit természetben kapunk. Mindent összevetve, némi túlzással, még így is orosz rulettet játszunk minden évben.
– A legszebb álma?
– Egy cicaház, és tető a kifutók fölé. Utóbbi esetében úgy két-háromszáz négyzetméterről beszélünk.
– A legelkeserítőbb emlék?
– Minden olyan pillanat, amikor állatvédő szervezetek vádolták, járatták le egymást. Pedig sok a munka, alig győzzük, és mindenki ugyanazokkal a gondokkal küzd. A győri menhely életében két ilyen időszak is volt, az egyik, amikor a Csizmás Kandúr Alapítványnál történtek miatt ért minket sok támadás, a másik pedig néhány kollégánk konfliktusokkal terhelt távozása két évvel ezelőtt.
Az önkéntesek befogják a kóbor cicákat és ivartalanítva engedik újra szabadon őket. Rászoruló állatbarátokon segítenek, jótékony gyűjtéseket, családi napokat szerveznek, meghívásoknak tesznek eleget. Gazdiképző előadásokat hirdetnek, teret adnak a fiatalok közösségi szolgálatának.
– Jobban szeretjük az állatokat, mint húsz éve?
– Egyre több a felelősségteljes gazda. De – és talán mindenki érti a példát – míg van, aki plusz tizenöt fokban is kötött mellényben sétáltatja a kutyáját a lakótelepen, olyan is akad, aki hordóhoz köti a házőrzőjét. Rengeteg a kidobott állat, az ivartalanítás fontosságáról pedig nem tudunk eleget beszélni. Sajnos pont oda születnek kiskutyák, kismacskák, ahová nem kellene. A kilencvenes évek elején még jobb volt titkolni, ha valaki állatmentésre adta a fejét. Ma már az állatvédelmet társadalmi elismertség övezi, szélesebb a jogi szabályozás. Ha mindezt a számok felől nézzük: az első tíz-tizenöt évben a megszállottság tartotta életben a menhelyet, mindent saját zsebből álltunk. Most már elmondhatjuk magunkról, hogy gazdálkodó szervezet vagyunk. Kezdetben négy-öt önkéntessel dolgoztunk, most háromszáz regisztrált segítőnk van. Hétvégenként nagyon nehéz parkolni a menhely környékén, és ez jó.
– Az örökbefogadásért fizetni kell – ezt nem mindenki tudja.
– Van, aki ránk csapja az ajtót, amikor kiderül, de a legtöbben megértik. A menhelyen gondozzuk, etetjük, ha beteg, sérült, meggyógyítjuk az állatot. A leendő gazditól mindössze az oltás, csipezés, ivartalanítás költségeinek egyharmadát kérjük adományként. Aki nem járul hozzá ahhoz a kiadáshoz, ami amúgy őt terhelné, nem értette meg, hogy miről szól a felelős állattartás. Ha az alapítvány egymás után háromszor megnyerné a lottóötöst, akkor is elkérnénk ezt a pénzt.
– Mikor juthatunk el oda, ahol például a németek tartanak, hogy más országból kell idehozni árvákat, mert az utcákon nem lesz kidobott állat?
– Amikor mentálisan és értékrendben utolérjük a Nyugatot. Amikor nem lesz szemét két falu között az árokban, és nem vágnak elém a másik sávból a piros lámpánál. Ez nem pénzkérdés. Egy hete Győrszentivánon egy szelektív gyűjtőbe dobtak kiscicákat. A győri Tescóba pedig valaki egy vemhes mopszot csempészett. Valószínűleg a próbafülkében hagyhatták magára, ott nincs kamera. Amíg ilyen előfordul, lesz munka. De amíg vannak olyanok, akik velem együtt tudnak örülni annak, hogy nem a kukában végzi egy maroknyi kutyakölyök, hanem a Kossuth híd alatt egy műanyag dobozban hagyják őket sorsukra, nos, addig nem aggódom. Lesz, aki elvégzi.
Ha egy állat bekerül a gyepmesteri telepre, másnap, de két hét leteltével biztosan elaltatják. Győrben, szemben sok más várossal az országban, ez nem így van. Mindent elkövetnek, hogy humánus körülmények között és addig tartsák az állatokat, amíg az otthonban fel nem szabadul egy hely.
A kakukktojás egy nyúl
A menhely egyik legérdekesebb lakója egy nyúl, ő is mentett állat. Nem nagyon szereti az embereket, olyan magának való. Hiába próbálták többen elvinni. A cicakifutóban érzi otthon magát. Csíp, rúg, harap, gondozói szerint mégis nagyon jó fej.
